Élet Észak-Írországban

Képekben itt.

Tulajdonképpen azért jó lakásokat nézni egy idegen városban, mert az ember jól megtanul elboldogulni a városban, jobban megismeri és jó néhány különböző helyet is megnézhet belülről. Ez mindig érdekes. Én most már pl. tudom, hogy Ongar (ahol most lakom) mellett van Clonsilla, aminek vasútállomása is van, és amivel lényegesen gyorsabban bent lehet lenni a városban. Attól nem messze pedig ott van Hartstown, amiben igazából semmi érdekes sincs, azon kívül, hogy azt érdekesnek találtam, hogy egy házaspár megvesz egy ötszobás házat, aztán abból hármat kiad bérbe… Aztán délre találjuk Templeogue-t, ahol tulajdonképpen nem voltam, de tetszik a neve, valamint az igen nehezen kiejthető Rathfarhamot, ahol egy nagyon aranyos kutyussal is találkoztam. Itt a gazdája egy elég kicsi szobát ad ki, bár előnye volt, hogy összesen hárman laknánk a házban. Persze hozzá kell tennem, hogy jól megszívatott odafele is meg visszafele is a figyelmetlensége miatt, mert rossz buszszámot mondott először és teljesen máshol lyukadtam ki, mint kellett volna, úgyhogy gyalogoltam egy „keveset”, míg odaértem… Visszafele meg egy nem hivatalos úton kellett kimennem, ami lényegében annyit jelentett, hogy át kellett másznom egy korláton, ami egy patakocska mellett volt… Nem örültem neki túlságosan.
Tulajdonképpen nem néztem meg sok helyet, mert Clonsillában voltam másodszor, ahol egy nagyon csöndes kis házban, egy eléggé nagy szobát adnak 400-ért, és ez tetszett nagyon. Ami külön vicces, hogy a lányka, akit felhívtam a szobával kapcsolatban, szlovák és magyarul is beszél. De ez persze már a beszélgetés végén derült ki, amikor angolul végicsevegtünk pár percet… De nagyon szépen beszél angolul, nem is hallottam róla, hogy külföldi. Igaz, már 3 éve itt van, szóval volt lehetősége a kiejtést is megtanulni. Összesen 4 szlovák, 1 cseh és 1 litván lakik a házban, és persze én, mert már telefonon megegyeztünk. Ez is egy ilyen cul de sac-ban van, és nagyon megjártam, mert a térkép alapján szépen odamentem az utca végébe, de ott aztán szembetalálkoztam a kerítéssel, ami körbeveszi ezt a (jelen esetben elég nagy) területet, és sajnos csak jó messzire tudtam bejutni. Természetesen az eső is úgy gondolta, hogy most aztán megmutatja, milyen is Írország, és hát teljesen mint otthon. Itt valahogy nagyon apró cseppekben esett, és hiába húztam fel a kapucnim (mert persze az esernyő a hideg, de mégis száraz szobám száraz bőröndjében tartózkodott…), alá is beesett és csuromvizes lettem. Nagyon-nagyon sokat gyalogoltam, és persze tök feleslegesen, mert kb. 25 méterre voltam eredetileg a háztól, csak ugye kerítésen kívül… Nem zártam a szívembe ezeket a cul de sac-okat… Ráadásul még visszafelé is eltévedtem kicsit, mert Katie aranyosan beszél magyarul és nagyon jól, de a „kapucska”, amit említett (szlovákoknál sok ilyen „cska” végű szó van, ezt már IMPAC-os időszakomban megtanultam), nem arra vitt, amerre kellett volna. Valahol elvesztettük a közös nevezőt valószínűleg. De mindegy, azért úgy 20 perc múlva csak elértem a vasútállomásra, és csak 10 percet kellett várnom a vonatra. Úgyhogy kipróbáltam azt is.

From Dublin, 3. nap

A délutánt a városban töltöttem, ahol egy neten megismert ír lánnyal találkoztam – hát okozott nehéz perceket a kiejtésével őszintén szólva… Majdnem úgy érzem magam az angoltudásommal, mint pár éve Bécsben az aktívabb német tudásommal – ami pedig nem túl jó. Valamelyik nap jöttem hazafelé a buszon, és három HVCS (magyar szleng, helyi vagány csávó ) beszélt mögöttem. Komolyan elgondolkoztam, hogy vajon írül vagy angolul beszélnek-e, olyannyira nem értettem őket! Persze később jutott eszembe, hogy a fényképezőgéppel fel kellett volna venni a beszédüket, mert nagyon kis viccesek voltak. De majd talán legközelebb. De Susan-t azért bírtam érteni, és tényleg jó fej volt, jó volt beszélgetni vele meg tisztázni 1-2 kérdésemet. Pl. az írt valójában csak az állam „nyomatja” úgymond, inkább csak északnyugaton beszélik, de minden iskolásnak kötelező tanulnia. Aztán el is felejti, amint kilép az iskolapadból. Egy érdekesség is kiderült: Írországban a 90-es évekig nem volt válás. Egyszerűen nem lehetett elválni. Még ma is komoly procedúra, és csak 4 éves különélés után lehet kezdeményezni. Ezt pl. nem is tudtam. De nem mondom, hogy nincs igazuk, itt tényleg csak azok házasodnak össze, akik valóban komolyan gondolják. (Nem úgy, mint mi anno. ) Szóval tanulok a kulturális különbségekről is most már…