Élet Észak-Írországban

Képek itt

Olyan ez az időjárás itt Írországban, mint a szélkakas! Hol így áll, hol úgy… Mondjuk távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, mert amikor kint kellett lennem sokat, akkor csak egyszer esett, egyébként pedig összeteszem a két kis kacsómat, olyan jó idő volt. Ma is, reggel ugyan kissé hűvös és szeles volt, de egész nap sütött a nap, és délutánra úgy felmelegedett, hogy legszívesebben a kabátomat is levettem volna, csak már így is túl sokminden volt a kezemben, ezért nem tettem. Újabb váratlan kiadásom volt ma, ugyanis a táskám füle elszakadt, ezért újat kellett vegyek. De ismét a Dunnes-ba mentem, ahol minden elég olcsó, és kaptam is egyet, ami VISZONYLAG nem volt drága, 15 euró (kb. 4000 Ft).
Egyébként örömmel jelentem, hogy ma megvolt az első konkrét pozícióra vonatkozó interjúm itt Írországban, ami elég vicces volt. Alja sales munka, szerintem nagyjából az utcán kell állni és ott leszólítani az embereket, bár még nem tudom pontosan. De mindenesetre amikor a kb. 20 éves, komoly üzletembernek látszani akaró öltönyben pózoló srác halálkomolyan elkezdte mondani, hogy mennyire válogatósak az emberekkel szemben, hogy kit vesznek fel, mert egy-egy betanítás 2000 euróba kerül nekik személyenként, majdnem tettem egy cinikus megjegyzést, hogy végülis őt is felvették – aztán inkább nyeltem egy nagyot és megértően bólogattam. A “válogatós” első interjú egyébként nagyjából 6 és fél percig tartott, ahol nagyjából ugyanannyit beszélt ő is, mint én, tehát igen „alaposan” kikérdezett és felmért, hogy mire vagyok képes… Ezzel együtt behívott a 2. körre, ami mondjuk komolyabbnak tűnik, mert egész nap egy kollégával fogok dolgozni. Úgyhogy kiderül majd, mivel is jár majd ez munka. Nem mintha én válogatósabb lennék ennél a skrupolózus (van ilyen szó?) kiválasztási rendszernél, mert ha megfizetik, mindent elvállalok, úgy állok most a dolgokhoz.
Már elég jól kiigazodom a belváros bizonyos szegleteiben, szerénytelenül mondhatom, hogy elég nagy részében, bár a látnivalók mindig meglepnek, mert utikönyvet ugye nem használok, az túl konvencionális… Ma pl. az interjú után belebotlottam a középkori Dublinba, ami persze már így mint olyan, nincs meg, de részletek azért vannak belőle. Pl. tök véletlenül rátaláltam a város legrégibb templomára, ahol éppen fogadtak látogatókat, sőt, pont elkezdődött egy vezetés, amikor odaértem, szóval a véletlenek igen kiválóan összejátszottak. Egy pár percig ugyan eltartott, amíg hozzászoktam az idegenvezető kiejtéséhez (megfigyeltem, hogy a legtöbb írnél így vagyok ezzel, legalábbis azokkal, akiknek van ír akcentusuk, mert mindenkinél kicsit más erősségben van azért ez is), így aztán elsőre nem voltam biztos benne, hogy lehet-e fényképezni, de aztán kiderült, hogy lehet, úgyhogy van jópár képem is, érdemes megnézni, mert legalább olyan jól fotózok, mint írok. (És ezt mindenki úgy érti, ahogy akarja!)
Amikor megtudta, hogy magyar vagyok (merthogy megkérdezte, nem én kiabáltam be, hogy „halló, tessék rám figyelni,én magyar vagyok”, egyébként sem kiabáltam be semmit, csak a világosság kedvéért teszem hozzá), el is mesélte, hogy van nekik ez a nagyon régi keresztelő kádjuk, vagy hogy hívják ezt, ami még a 13. századból származik, és ebben egyszer megkereszteltek egy magyar kisfiút, akinek a szülei itt házasodtak is össze.
- Nagyon emlészem az esetre, mert a kisfiúnak kb. 5 neve volt, amelyikből egyet sem tudtam jól kiejteni – tette hozzá viccesen.

From A középkori Dublin részei

Volt ott egy érdekes „szerencse-kő” is (imádom, ahogy azt mondják „luki” a „láki” = lucky helyett!), ami eredetileg településhatárt jelzett, és azt mutatta, hogy ebben a faluban keresztények laknak, akik – ahogy ő fogalmazott – „nem ölik meg a testvérüket a jövő évi termés érdekében”. De azért lett szerencse-kő, mert már csak három van meg belőle, és ennek az a története, hogy akárhányszor elkerült a templomból, ahova a megtalálása után hozták, mindig valahogy „visszajött”. Állítólag egyszer ellopták, de ahogy távolodtak a templomtól, egyre nehezebb lett, és a ló végül összeesett alatta. (Ja igen, ez nem most volt.) Egyszer meg fel akarták darabolni a kőművesek, de mindig elgurult. Most meg, ha hozzáérsz, és tiszta szívvel kívánsz valamit, teljesül. Én munkát kívántam magamnak. 

From A középkori Dublin részei

Az a baj ezekkel a kívánságokkal, hogy mindig olyan trükkösen kell megfogalmazni, mert pl. azt mondtam, „munka”, de nem tettem hozzá, hogy rendszeres, fizetéssel járó munkára gondolok… Ilyenkor szoktak a görög istenek is a markukba röhögni, h teljesítem a kívánságod te kis bugyuta alattvaló, és vihart eresztenek a házára, ami alatt összedől és csak nehéz munkával tudja újraépíteni, amibe tönkre is megy. Szóval remélem, nálam nem így teljesít majd a szerencse-kő…
Ami még érdekes volt, hogy a mellette lévő terembe beraktak egy üres koporsót, amit sok-sok évszázaddal ezelőtt (sajnos nem emlékszem pontosabban) annak készítettek, aki a templom felépítésre sokat áldozott. Természtesen kőből készült, és rajta van a férfinak (aki a 2. ember volt a király után, erre emlékszem) és a feleségének élethű nagyságú domborműve, de a testük igazából nincs benne, ez csak olyan tiszteletbeli koporsó. Ráadásul nem is akkori ruhákban vannak ott ábrázolva, hanem „történelmiben” (ugye, minden viszonyítás kérdése, nekünk már az akkori ruhájuk is történelmi lenne!), ezzel mutatva, hogy milyen régi családból származnak mindketten.
- Ők igazi európaiak voltak – tette hozzá az idegenvezetőnk, - mert egymás közt franciául beszéltek, a néppel angolul, a hivatalos ügyeket viszont latinul intézték.

From A középkori Dublin részei

Én meg rájöttem, mennyire nem tudok a történelmükről semmit, csak annyit, hogy vannak a kelták, meg jöttek a britek, aztán valamikor elmentek, ennyi. Mondjuk a múltkor Geraldine (a „fogadósné”) se nagyon volt képben a dolgokkal, ugyanis az ebédlőjükben (illetve a vendégek számára fenntartott ebédlőben) kint van három régi kép, az egyik Michael Collinsról, aki náluk az ír szabadságharc „atyjának” számít. No ezt még tudta, de amikor kérdeztem, hogy tulajdonképpen mikor szabadult fel Írország, évtizedeket tévedeket, mert az 1880-as évekre tippelt, aztán ránézett a kép alatti írásra, ahol is írták, hogy ez Collinsról 1921-ben készült, és akkor rájött, hogy hát lehet, hogy 1880 körül kezdődött, de jó pár évtizedig eltartott. Azért én szégyellném magam, ha mondjuk Kossuthot az 1800-as évek elejére helyezném… Még ekkor kérdeztem tőle, hogy van-e náluk olyan ünnep, amikor úgymond a nemzet születését ünneplik, de nem tudott ilyesmiről. Ebben is kissé bizonytalannak tűnt. Érzésem szerint kell legyen, ha már annyit harcoltak érte, valószínűleg meg is ünneplik, de még nem jártam utána. John, a férje viszont mesélt pár dolgot a kocsiban, pl. hogy genetikailag igen közel áll az ír nép a baszkokhoz. Meg hogy az írek akárhol is legyenek, mindig büszkék arra, hogy írek és mindig a demokráciáért küzdenek. Majd megkérdezte:
- Tudod miért teremtette Isten az alkoholt?
Nem nagyon tudtam.
- Hogy ne az írek vezessék a világot. („So that Irish don’t rule the world” – nem teljesen jó a fordításom.)
Johnnak marha jó kis beszólásai vannak amúgy, valamelyik nap pl. közölte, hogy Isten csak jót adott nekünk, de az ember néha rosszul használja… Igen szimpatikus pasi, meg az egész család tök aranyos. Amúgy hisz Istenben, és a gyerekeit katolikusnak neveli többé-kevésbé, de nem jár nagyon templomba, azt mondta. Viszont mindegyik gyereknek gall neve van, amit aztán angolosan használnak inkább. Nekik különösen fontos ez az ír öntudatosság, ugyanis eredetileg Belfastban éltek, de a zavaros politikai helyzet miatt elköltöztek. Geraldine mesélte, hogy hányszor dobták könnybombát a házukra, amikor kicsi volt. Az apja orvos volt, és nagyon sok sérültet látott gyerekkorában az összetűzések miatt.
Azt hiszem egyébként, hogy az írek mentalitása tulajdonképpen tényleg hasonlít a magyarokéhoz, ezt sokan megállapították már tudom, de két fontos dologban nagyon különböznek: egyrészről őket a viharos múltjuk inkább megerősítette és önbizalmat adott nekik, hogy ennyi nehézség árán ugyan, de elérték, hogy a sziget nagy része szabad ország – mi pedig inkább arra koncentrálunk, hogy mennyi minden nem adatott meg számunkra. A másik fontos különbség pedig, hogy bár mindkét ország kultúrájában fontos szerepe van az alkoholnak, az írek mértéktelenül isszák, és lényegében ez a hétvégi kikapcsolódásuk. Olyannyira, hogy John pl. büszkén dicsekedett azzal, hogy a fia rendes katolikus lévén 18 éves koráig egyáltalán nem ivott. Ez itt iyen nagy szó.
Utóiratként megjegyezném, hogy marha jóban vagyok már az állatokkal is, Tutu cica éppen az előbb sétált be a szobámba, és rövid hizelgés után lebirkózta a kezemet. 

From A középkori Dublin részei

És utóirat 2: A templomban egy idősebb nő Kodályról beszélgetett velem, miután megtudta, hogy magyar vagyok.