Olyan régen írtam utoljára, hogy igazából nem is tudom, hol kezdjem. Még élek. :) És jól érzem magam itt.
Amikor decemberben átköltöztem a hostelből a bérelt lakásba, megszűnt az otthoni internetezési lehetőség, ami egy időre megnehezítette az életem. Aztán a munkatársaim javasolták, hogy iratkozzak be a könyvtárba, mert onnan ingyen lehet netezni. Ez így igaz is, a gond az, hogy az észak-ír könyvtárak nem támogatják az iwiw nevezetű platformot, úgyhogy mindenkitől elnézést, de marha nehezen tudtam onnan írni – ha egyáltalán.
Viszont a többi oldal jól működik, és jól is jött, mert januárban egy igencsak rosszul sikerült csütörtöki nap után úgy döntöttem, hogy nem megyek be többet dolgozni, megelőzendő, hogy kirúgjanak. Újabb jelentkezési hullám és kb. 1.5 hét eltelte után, amikor már épp kezdtem elkeseredni, behívtak interjúra, és másnap már hívtak is, hogy szeretnék, ha hétfőn náluk kezdenék. Ami egy újabb megerősítés volt számomra, hogy a Sors igenis törődik velem, és még ha úgy érzem, hogy éppen rossz úton járok, mert nehéz, és félelmetes és szomorú, valójában a helyes irányba vezet. Ezúton is szeretném megköszönni Neki!
Azóta eltelt újabb két hét, túl vagyok a tréningen, és az úgynevezett „végzősök” csoportjában vagyok, ahol nagyon figyelnek ránk, ott vannak, ha kell segíteni, és úgy általában tök rendesek. Szkeptikusan álltam hozzájuk az előző munkahely negatív tapasztalatai után, de eddig ez a hely tényleg jónak tűnik. Elméletileg heti 22 órára szól a szerződés, de a munkaidő olyannyira rugalmas, hogy igazából annyi órát dolgozom, amennyit akarok, és akkor, amikor akarok. (Már nyilván a nyitvatartási időn belül. :) )
Egy sportcsatorna, Setanta ügyfélszolgálatán vagyok amúgy, hívnak az ügyfelek, hogy elő szeretnének fizetni vagy le szeretnék mondani, vagy éppen nem látják az adást, vagy megváltoztatják a fizetési módot vagy akármi. Vannak egyszerűbb esetek, és bonyolultabbak, vannak szép akcentusok és vannak borzasztóak, amiket alig értek. Általában észreveszik, hogy nem vagyok anyanyelvű, de általában türelmesek, néha pedig nagyon kedvesek, mert megdicsérik az angolomat. Ma én dicsértem meg egy úriembert, mert olyan gyönyörűen beszélt angolul, hogy órákig el tudtam volna hallgatni. Surreyből hívott, ahonnan Cary Grant is származik. (Egyébként egy sétám alatt láttam egy táblát állatorvosokról, és az egyiket szintén Cary Grantnek hívták… :) )
Maga a munkahely amúgy közelebb van, mint az előző, vonattal 20 perc (a korábbihoz busszal mentünk kb. 40 percet), bár a vonatállomás Newry-ban (ahol a munkahelyem van) eléggé kiesik a városközponttól – itthon viszont kb. 2 percre van az ajtómtól. (És nem, mégsem hangos, amikor elmegy a vonat, igazából házon belül csak akkor hallom, ha nagyon figyelek.) Viszont így legalább tudok gyalogolni kb. 40 percet majdnem minden nap, ami át is mozgat és ki is szellőzteti a fejem a sok telefonálás után.
Gondolkoztam, hogy átköltözzem-e Newryba, de egyelőre nem találtam megfelelő helyet és őszintén szólva nincs nagy kedvem egy újabb költözéshez egyelőre. Megszerettem ezt a kis lakást, pedig csúnya, és egyáltalán nem hangulatos és hideg és nincs mikrom sem, a sütő sem működik csak a fenti lapok, de mégis kezdem benne otthon érezni magam…
A könyvtár egyébként azért is hasznos, mert nemcsak internetezem benne, hanem könyveket is kölcsönzök (nahát, tudom) és mivel kb. 3 hónapig csak az útikönyvem olvastam, nagyon élvezem a történeteket. És nem, nem értek minden egyes szót belőlük, de ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket. Próbálok ír írókat választani, hogy az itteni speciális nyelvjárással ismerkedjem, meg a napi életről is sokmindent elárul azért egy-egy könyv.
A legnagyobb különbség az otthoni élethez képest, hogy milyen fiatalon házasodnak itt az emberek, és milyen fiatalon vállalnak gyereket, és mennyit. Sokat. Komolyan sokat, a 3 gyerek itt kevésnek számít. Emiatt aztán a tinédzserek korábban kezdenek el mindent. Korábban kezdeni sminkelni (a lányok leginkább :) ), korán kezdenek el csajozni-pasizni, korán kezdenek el inni, és nagyon féktelenek. Itt egyáltalán nem számít kivételnek, hogy egy-egy csapat tizenéves ordibálva vonul végig az utcán hajnali kettőkor. Egyáltalán nem jut eszükbe, hogy ez esetleg zavar másokat az alvásban. (Mondjuk nem engem, mert én továbbra is olyan marha jól alszom, hogy én ugyan fel nem ébredek rájuk. De van, mikor fent vagyok még én is akkortájt, innen tudom. :) )
Ezzel együtt a fiatal szülők nem sokban különböznek az otthoni huszonévesektől, harmincévesektől, egyáltalán nem áradoznak a munkatársaim sem a családról, nem mutogatják a gyerekek fényképeit, és nem rohannak haza hozzájuk. (Jelzem, talán van összefüggés eközött és az éjszakai ordibálgatás között, mert az a sejtésem, hogy a gyerekek eléggé el vannak hanyagolva.) Amit még nem sikerült megszoknom az az, hogy itt mindenki a lehető legrövidebb idő alatt akar lerészegedni. Kortól függetlenül. A kocsmákban (ami persze pub, nem az otthoni lerobbant kis bisztró) a lehető legváltozatosabb korú emberek vannak – elméletileg csak 18 felett, de az igazság az, hogy a lányoknál a smink miatt baromi nehéz eldönteni, hogy hány évesek. Még a korábbi helyemen volt egy csoporttársam, akit esküszöm csak pár évvel gondoltam fiatalabbnak nálam, és kiderült, hogy 16 éves!
Itt ugyanis nagyon sok fiatal dolgozik. Részben azért, mert elkezdenek családot építeni ugye (ld. fentebb), részben pedig azért, mert itt az un. középiskola 16 éves korukban fejeződik be. Akkor tesznek le egy általános vizsgát (GCSE), és aki egyetemre, főiskolára akar menni, az még tanul 2-3 évet, de már csak 3-4 főbb tantárgyat, amik közül a felsőoktatási kurzusát is kiválasztja. A többiek pedig elkezdenek dolgozni. Az egyetemre készülők közül is sokan dolgoznak, ők természetesen nem főállásban, de sok lehetőség van számukra mellékállásban is. Így elkezdenek spórolni a tanulmányokra (amikért fizetniük kell, ugyanúgy ahogy otthon, csak itt jóval többe kerül a fizetésekhez képest is), bár itt is van diákhitel.
Az iskolákkal kapcsolatban még az is különbség, hogy itt minden általános és középiskolában egyenruha van. A lányoknak döntő többségben szoknya, a fiúknak olyasmi, mint az öltöny. Így aztán az itteniek sokmindent megtudnak egymásról első blikkre. Ugyanis az iskola nemcsak azt árulja el, hogy hol tanulsz, de azt is, hogy ír vagy-e vagy angol (nem mintha nagy ügyet csinálnának belőle mostanság, de azért megjegyzik maguknak, bár egyáltalán nem különülnek el, nincs szó arról, hogy ne állnának szóba egymással), de azt is, hogy mennyire vallásos és mennyire gazdag a családod, és igazából azt is, hogy mennyire van esélye annak, hogy tovább fogsz tanulni.
Az egyenruha érdekessége még, hogy télen, amikor rajtam két pulóver, kabát, sál van és fázom, akkor ezek a lányocskák a térdig (sem :) ) érő szoknyácskájukban, és egy szál blézerben vígan elvannak. Ezen nem győzök csodálkozni. És mégis mindig én vagyok megfázva…
A sört egyébként még mindig nem szeretem. Bár az un. almasörrel (hivatalos nevén cider :) ) már kezdek megbarátkozni. Kénytelen vagyok igazából, mert a bor itt ugyanannyiba kerül, mint a röviditalok, és azok is kb. kétszer annyiba kerülnek, mint otthon.
Bár ez a legtöbb élelmiszerre igaz. Vannak kivételek: a készételek, és a húsfélék nem sokkal drágábbak, a konzervek olcsóbbak, a zöldség-gyümölcs szekció viszont majdnem megfizethetetlen… :( Kivéve az itteni sláger, az un. coleslaw, ami tulajdonképpen reszelt káposzta és reszelt répa majonézzel nyakon öntve. Amúgy nagyon finom, nincs vele semmi gond, de hogy miért pont ez a saláta az, ami ennyire beépült az étrendbe, azt nem tudom. A másik érdekesség az a pürék világa. A krumplipüré az nálunk is van ugye, itt viszont van répapüré és egy harmadik zöldségféle is, nem is tudom, mi az, az az igazság :) és aztán elkezdik ezeket keverni egymással. Egyik nap kipróbáltam a fehérrépa-sárgarépa keveréket, saját magam is meglepődtem, hogy mennyire finom volt!
Viszont tetszik az, hogy nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy amit vesznek, az hazai legyen. Így a boltok is mindig reklámozzák, hogy ír krumpli, brit gyümölcslé, ír hús stb. Jó lenne otthon is figyelni erre, mert sokat jelent a gazdaságnak.
Ha már gazdaság, pár szót még írok arról is: válság itt is van. Munkahelyek itt is megszűnnek, és az emberek itt is elégedetlenek. A politikusokat itt is szidják, bár a helyzet az, hogy sokkal jobban felháborodnak azon, ha a kedvenc focicsapatuk elveszít egy-egy meccset, sokkal inkább tisztában vannak a játékosok neveivel, mint a pártvezetőkével, és az eddig eltelt 2,5 hónapban senki sem szidta még a miniszterelnököt sem az ebédszünetben. Az emberek megpróbálnak idomulni az új helyzethez, inkább sört isznak, mint whiskey-t, inkább busszal/vonattal utaznak, mint autóval (bár gyalogolni egyáltalán nem szeretnek). Igaz, amikor Írországban voltam (ne felejtsük el, hogy ez az Egyesült Királyság – nem összekeverendő egyébként Nagy-Britanniával, tessék erre vigyázni, mert Nagy-Britannia az Skócia, Anglia, Wales; Észak-Írország nem része, Észak-Írország az Egyesült Királyság része) szóval „délen”, ahogy az itteniek leginkább emlegetni szokták, ott azért ez másképp volt, ott sokkal jobban a napi élet része volt a politika, mint itt, voltak akkoriban tüntetések is a tervezett megszorítások miatt, szóval van különbség a két terület között, még ha nagyrészt ugyanaz a nép is lakja és még ha ez a viszonylag nyugodt fejlődés mindkét területen friss.
A határnak ezen az oldalán a nyugodtságot sokkal jobban becsülik, mint a másik felén. És ebben természetesen semmi meglepő nincs, az én generációm még sokszor áldozata volt a „Bajoknak”, ahogy eufemisztikusan nevezik az ír-angol konfliktust. De ahogy mondtam, az emberek, az összes generáció, békét akarnak, nyugodtan élni, egyenlő állampolgárként, és ez minden akadozás ellenére folyamatban van. Észak-Írország kellemes hely, külföldiként is, és ahogy a beszámolómat kezdtem, nagyon jó nekem itt. És még egyszer köszönöm a Sorsnak, hogy pont ide vetett…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.