Élet Észak-Írországban

Képekben itt.

Bármennyire is utálok bőröndből öltözködni, élni, nem nagyon mertem kipakolni, mert otthon együttes erővel sem volt könnyű mindent elhelyezni, hát még így hogy fogom, ha egyedül kell pakoljak! Úgyhogy reggel minden hezitálás nélkül villámgyorsan azt vettem fel, ami először a kezem közé akadt – a hideg minden hiúság ellensége úgy tűnik… Mivel az már este kiderült, hogy a szobámat nem tudom zárni (nem voltam tőle különösebben boldog), magammal kellett vinni a kp-mat és a laptopomat is, de legalább igazán üzletiesnek éreztem magam. Azonban mikor elindultam, kiderült, hogy nemcsak a szoba kulcsa nem működik, de a bejárati ajtóé sem, úgyhogy kénytelen voltam nyitva hagyni…
Mivel este már tök sötét volt amikor úgy n2 körül megérkeztünk (bizony, ez Írország és nem Izland ), nem is tűnt fel, hogy ez egy olyan „lakótelep”, ahol a családi házakat kb. 2-3 alaprajz alapján építette valszeg ugyanaz a cég, és a területet körbe is kerítette kerítéssel. Később megtapasztaltam, hogy ilyenből rengeteg van a külvárosban, cul de sac-nak hívják és őszintén szólva semmi értelmét nem látom, mert a kapuk mindig nyitva vannak, tehát aki nagyon be akar jönni, az be is jön. Gyalog viszont szadizmus az egész, mert itt is, ahol most lakom, kb. a sarkon ott van a buszmegálló, max. 2 perc alatt ki lehetne oda menni. Azonban köztünk van a kerítés. Úgyhogy szépen tovább kell sétálni, és még tovább, és még tovább, és végre elérek a kapuhoz. Ott aztán szerencse, hogy pont állt egy busz a megállóban, mert egyébként eszembe nem jutna ezt a sárga táblát azzal társítani, de így legalább ezt is tudom.

From Dublin, 1. nap

Lesétáltam a végállomásig, ami csak egy megállónyi távolságra van (és ne magyarországra megállókra gondoljatok, hanem olyan lakótelepi járatok megállójánál is rövidebbre), de mint kiderül hiába, mert itt nem lehet korábban felszállni a buszra attól még, hogy végállomásról van szó. A viteldíjat a sofőr előtt lévő kis fémdobozba kell bedobni, ami vagy felismeri, hogy mennyit dobtál be és úgy ad jegyet vagy a sofőr elhiszi, hogy annyit dobtál be, amennyit kér, és ő adja a jegyet – ezt még derítettem ki . A bérleteseknek egy külön leolvasó van az ajtó mellett, amit le kell húzni, amikor felszállnak, sok sofőr igen erősen ellenőrzi őket. Ami meglepett az első reggel, hogy mindenki az alsó szinten ült le, pedig két kisfiú is volt köztük, tőlük elvártam volna, hogy felülre akarjanak ülni. De a megszokás úgy tűnik nagy úr, semmi izgalmat nem jelent ez nekik. Nekem persze igen, úgyhogy én felmentem és természetesen az első ülésre ültem le, úgyhogy panoráma ablakon át figyeltem időnként eléggé ijedten, ahogy a busz ment. Ugyanis olyan keskeny utakon, sávokban ment ez a hatalmas jármű, ahol nekem személyautóval is gond lenne, pedig nem tartom magam rossz sofőrnek. Olyan helyeken kanyarodott be, ahol otthon a minibuszok se mennének, és olyan vadul vezetett, mint otthon a rallysok. Szerintem van valami verseny is a sofőrök között, hogy ki ér be gyorsabban – vagy hogy kinél esik el több ember, nem tudom. Ami azért érdekes különben, mert kapaszkodóból kevesebb van, különösen fent, ahol nem is lehet állva utazni. De az itteniek már ehhez is hozzászoktak, nem messze tőlem egy alvó ember kevesebbet ingott egy-egy nagyobb fékezésnél, mint én ébren…
Nagyon sok külföldi volt egyébként a buszon. Mögöttem ismét oroszok beszéltek (Hengermű flashback), rengeteg feketét láttam és ha már itt tartunk, hazafelé rájöttem, hogy igenis vannak előítéleteim, pedig ezt soha nem gondoltam volna. Ugyanis amikor hazafelé jöttem az út végefelé én voltam fent az egyetlen fehér, rajtam kívül 3 fiatal fekete fiú ült még ott (külön-külön, felteszem, nem ismerték egymást), én mégis meg voltam ijedve, hogy ha most ideülne az egyik mögém és kést szorítana a torkomnak, kénytelen lennék odadni neki mindenemet – az értékes gondolataimmal, képeimmel tele laptopot, és a pénzt is, amit ugye kénytelen voltam magammal vinni zárható szoba híján. Úgyhogy inkább lementem, úgyis figyelnem kellett, hogy hol szállok le. Ami igazán zavar ebben, hogy valszeg ez eszembe sem jutott volna, ha 3 fehér srác van mellettem… Meglepett, hogy így éreztem.
No de reggel ezt még nem tudtam, akkor érdeklődve figyeltem mindenfelé a buszról, ami jó sokat ment, több, mint 1 órát, de legalább kényelmes helyem volt.  Amikor áthaladtunk a folyón (amit itt nem kelet-nyugati részre osztja a várost, mint otthon, hanem észak-délire, de ettől eltekintve ugyanolyan rivalizálás van a két rész között, mint Pest-Buda esetén) már tudtam, hogy ez a belváros, de nem voltam benne biztos, hol szálljak le. Aztán egy helyen majdnem mindenki leszállt, gondoltam, jó birka módjára a tömeggel tartok – leszálltam, és miután a busz elment, a másik oldalra pillantva észrevettem, hogy halálpontosan az IMPAC irodájával szemben állok!  Jót mosolyogtam magamban.

From Dublin, 3. nap

Aztán elindultam körutamra, amiről nem is gondoltam, milyen nehéz lesz. Dublin ugyan nem nagy, és első körben azoknak a munkaközvetítőknek a címét néztem ki, akik a belső kerületben találhatók, azért mégis be kellett járnom valamiféle távolságot, ami nagyobbnak bizonyult, mint gondoltam. A magassarkú csizmácskám elég régen volt rajtam, ennek tudtam be, hogy egy idő után nagyon elkezdett benne fájni a lábam, és igen gyakran le kellett ülnöm pihenni. Szerencsére a belvárosban is sorházak vannak, amiknek az ajtajához lépcső vezet fel – ezek kiváló pihenőhelyeknek bizonyultak. Ilyenkor alibiből elővettem a térképem is (milyen jó is volt, hogy Ineztől kaptam egyet és nem kellett ezután rohangálnom reggel! ), ami azért bizonyult hasznosnak később, mert elég jól memorizáltam a dolgokat.
Az ügynökségeknél egyébként meglepő kedvességgel fogadtak már a recepciósok. Ez óriási különbség Magyarországhoz képest, ahol ezek az emberek akkor is lekezelőek, ha megbeszélt időpontra mentem hozzájuk… Az első két helyen tudtam is beszélni tanácsadókkal, és annyi kiderült, hogy az elvárt fizut jól belőttem magamnak (23 ezer euró évente, ami kb. 475 ezer forint havonta, de azért senki ne ájuljon el ettől, tekintve hogy csak egy szoba bérléséért 100 ezer forintot fizetek, egy hosszú kávé pedig kb. 750 Ft). Viszont állásból nincs most sok, és úgy fogalmaztak, hogy elég lassúak a dolgok mostanság, de úgy gondolták, jó tapasztalatokkal rendelkezem, úgyhogy van miért reménykedni.
Ahogy mentem egyre tovább, a cipő viszont egyre kényelmetlenebb volt. Nagyon-nagyon fájt a lábam, és ezért amikor belebotlottam egy bevásárlóközpontba, úgy gondoltam, megnézem, hátha van megfelelő cipőjük. Volt, sőt, mi több, akciós áron, 16 euróért (=4000 Ft). Itt hallottam egyébként először magyar szót a városban, de itt aztán többet is, olyannyira, hogy a pénztáros, akinél a cipőt kifizettem, szintén magyar volt. Ő nem tűnt annyira feldobottnak, mint én, hogy magyarokkal találkozik, úgyhogy nem beszéltünk sokat, de mindenesetre érdekes volt. Aztán azt is észrevettem, h a bevásárlóközpontban van ingyen wifi, úgyhogy gyorsan becsekkoltam, hogy ki ír, mit ír, de sajnos mire a válaszokig jutottam volna, lemerült a laptopom… Hát így jártam.
Ezután még bementem pár helyre, és otthagytam az önéletrajzom, de már tanácsadókkal nem sikerült hosszasabban beszélni. Úgyhogy el is indultam haza úgy 4-5 körül, miután beszereztem egy ír mobilszámot. Amikor hazafelé sétáltam, akkor már az új cipő is nyomta a lábam, de teljesen máshol. Itthon megnéztem, és rájöttem, hogy most bizony nem arról volt szó, hogy nem bírom a fájdalmat… Képek bizonyítják, hogy mekkora vérhólyag keletkezett az első cipő miatt a talpamon és milyen csúnyán kidörzsölte az új cipő a sarkamat… Kissé megnyugodtam, hogy most nem nyápickodtam…
Itthon senki nem volt a közös helyiségekben, én is bejöttem a jó hideg szobámba, gyorsan be is bújtam a paplan alá, mert ott jó idő van. Aztán később Johnny bekopogott, hogy tudnék-e még segíteni a belga srácnak, mert nem sikerült ma sem megoldaniuk a dolgot. Kicsit gondolkoztam, mert őszintén szólva már épp elszundítottam, de aztán arra jutottam, h hátha jól érzem majd magam ezekkel az emberekkel, úgyhogy belementem. Hát segíteni jó volt, de annyira azért nem éreztem jól magam. Annak a lánynak a testvéréhez mentünk át, aki vezetett, és volt ott egy másik lány is, aki láthatóan beteg volt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy odaüljön velünk egy szobába és valami műanyag pohárba köpdössön. Plusz az emberek elég keveset beszéltek angolul annak ellenére, hogy John is ott volt, és ő sem beszéli a nyelvüket… No sebaj, rajtam nem múlott, de azért örültem, amikor visszabújtam a paplan alá…