Élet Észak-Írországban

Képek itt.

Az időjárás szélkakasa ismét fordult egyet, így aztán hiába terveztem mára biciklizést a környéken, akkora szél volt, hogy engem is elfújt volna, így nem lett belőle semmi.
Jó későn keltem, így aztán volt egy kis félreértés a szállásadókkal. Ugyanis reggel szerettem volna valami sósat enni a dzsem, reggelizőpelyhek helyett, viszont ez a reggel igazából délben volt, úgyhogy fogadósék többször elismételték, hogy ők nem adnak ebédet, csak az van, ami ki van rakva, ha mást szeretnék, azt magamnak kell venni. Én meg elfelejtettem mondani nekik, hogy nem ebédet kérek, ez most igazából az első étkezésem lesz a mai nap, úgyhogy megmaradtunk ebben a félreértésben.
Viszont aztán elállt az eső, s bár napsütés az nem volt, tulajdonképpen hideg sem volt, úgyhogy gondoltam lesétálok a bolthoz, veszek magamnak sonkát-sajtot másnap reggelre. Azonban olyan jól gyalogoltam, és olyan jól kiléptem, hogy kb. negyedóra alatt leértem (ami előző alkalommal még fél óra volt), úgyhogy fogtam magam, és gondoltam megnézem, milyen messze is van innen valójában a tengerpart. Nos, így kilépve, zenére, energikusan 1 óra 5 perc volt, bár időnként kissé bizonytalankodtam is, hogy merre tovább, mert még nem voltam ott eddig, csak úgy nagyjából sejtettem, hogy hol lehet. De amikor megtaláltam, és amikor egy vasút feletti hídról megpillantottam, hogy tényleg itt vagyok, úgy örültem, mint egy kisgyerek, aki a régen vágyott játékát kapja szülinapjára, vagy még annál is jobban. Nem tudom, mi ez a kapcsolat köztem és a tenger között, de ő az én igazi, mély, életre szóló szerelmem, és ugyanúgy éreztem, amikor megláttam, mintha a férfit láttam volna, akit nekem teremtett az isten. (Nem mintha hinném, hogy van ilyen.) Odaszaladtam és legszívesebben magamhoz öleltem volna a vizet, ami nemcsak fizikai képtelenség, de a hőmérsékletére való tekintettel egészségtelen is lett volna, de azalatt az egy óra alatt, amit a parton fel-le sétálva töltöttem, s próbáltam minél közelebb kerülni a csodás hullámokhoz, nem lehetett levakarni a vigyort a képemről. (Mondjuk szerencsére nem is próbálta senki.)
Apály volt, ami azzal jár, hogy volt homokos part, ahol lehetett futkosni (majdnem olyan voltam, mint a kutyák, akiket a gazdáik sétáltattak, csak irigyen néztem őket, hogy ők nem tőrödnek semmivel, a hideggel, a megfázás lehetőségével, ők be akartak szaladni a hullámokhoz és meg is tették), viszont tele is volt maradvány tengervízzel, ami itt-ott kisebb-nagyobb patakként hullámzott, máskor pedig mocsarat csinált a homokból. Láttam egy igen okos, előrelátó gazdit, aki gumicsizmában sétáltatta a kutyáját, hát én csak egy edzőcipőben voltam, ami körülbelül az 5. perc után megküzdött a vízzel, mert természetesen nem bírtam távol maradni, próbáltam minél közelebb kerülni a vízhez. Azért maradt egy kis józan eszem, így teljesen közel nem mentem, mert akkor tényleg bokáig vizes lettem volna, így aztán betöltött az a keserédes érzés, amit az a szerelmes érez, aki ott látja maga előtt a férfit/nőt, akit teljes szívéből szeret, de valamilyen oknál fogva mégsem érintheti meg, mégsem kerülhet hozzá igazán közel…
Ahogy a tengerre néztem, ezt éreztem. És csodáltam a végtelenségét, a szél által keltett tarajos hullámait, a megnyugtató hangot, amit eközben adott, és csodálatosan éreztem magam, hogy itt lehetek, hogy részese lehetek ennek a borús, és újra esős délutánnak, hogy ide vezetett a sorsom, hogy nem féltem engedni a jeleknek és nem féltem nekivágni ennek az útnak, és most itt vagyok, és nem tudnék egyetlen más helyet sem mondani, ahol szívesebben lennék. Napsütés nélkül, néha kissé dideregve, nedves cipőben és nadrágban is a lehető legtökéletesebb pillanat volt, amire nem is számítottam, és amit nem is terveztem.
Aztán az egyre erősődő eső végül hazafelé indított, bár legszívesebben ott lefeküdtem volna és órákig néztem volna igaz szerelmemet, a tengert…
Hazafelé kevésbé voltam olyan felszabadult, mint odafelé, egyrészről mert tényleg nagyon zuhogott, másrészről meg már fáradt is voltam, de mégis jólesett gyalogolni, egyik lábam a másik után, és kissé faramuci módon jólesett a fájdalom, amit a lábamban éreztem, és ez meg a zene végül emlékeztettek a fájdalomra, amit a szívemben érzek, és amit újra és újra megsiratok, de az eső végül minden könnyet lemos, és minden könny az arcodon esőcseppé válik a zivatarban…
Jó volt hazaérni és száraz ruhákba öltözni és az egész végül 3,5 óráig tartott, amit végig talpon és mozgásban töltöttem el és emiatt nagyon büszke voltam magamra. Utoljára tegnap voltam egészen más okok miatt, de hasonlóan magamra büszke, amikor vonaton végre láttam egy valóban vonzó ír férfit, és volt merszem beszédbe elegyedni vele. Mindenesetre örülök, hogy nem reménytelenek az ír férfiak mégsem…
A nap következő jó híre pedig, hogy novembertől már Clonsee-ban lakom, mert akinek a helyére megyek, pár héttel korábban hazamegy. Azért jó lesz bent a városban, mert nemcsakhogy munkát könnyebb ott találni, de szórakozni is könnyebben meg az ember… Bár a fogadós bácsi kiváló vacsorái biztosan hiányozni fognak. Ma este csirkemellet csinált, paradicsomos pikáns szószzal, zöldségekkel és házias sült burgonyával, aminek fogyókúra ide vagy oda, nem tudtam ellenállni. Teljesen tisztára töröltem a tányérom…