1. Nincs betegszabadság. Ha beteg vagy, amellett, hogy otthon szenvedsz, még fizud sincs, szóval duplán megszívtad.
2. Bizonyos cégeknél (mint az enyém pl.) ha egy éven belül háromszor vagy többször vagy beteg, hivatalos figyelmeztetést kapsz. Mindegy, hogy az az három alkalom 1 óra vagy 1 hónap volt...
3. A filmek a moziban mindenféle vicces időpontban kezdődnek: pl. 6:20, 7:10, 8:35
4. Több bor van itt Ausztráliából és Chiléből, mint Európából... Ráadásul fehér borban szinte nem ismernek mást csak Chardonney-t...
5. Ha már bor, akkor a tára: tök kevés sajtféle van és általában majdnem annyiba kerül, mint a hús.
6. Bár húsféléből sincs sok, különösen a belsőségek hiányoznak. (Legalábbis első blikkre. Ne aggódjatok, nem kezdtem el szakácskodni itt sem. :) )
7. Bangor egy olyan kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Elemntem egy tetkós helyre, ahol a nő fia a lakótársam haverja. Mikor meséltem a munkahelyen, hogy hol csináltattam a tetkómat (amit mellesleg jól elszúrtak sajna...), a munkatársam azonnal vágta, hogy ők azok, akik farkast tartanak. Ilyen Pesten azért nincs... :) 
8. A szórakozóhelyek, pubok, éjjel 2-kor zárnak. Ezzel együtt tömegközlekedés ilyenkor már nincs és az első vonatok is csak kb. 7 körül indulnak. Szerintem a taxivállalatok keze van a dologban. :) 
9. Megdöbbent, hogy olyanok is kapnak brit állampolgárságot, akik alig beszélnek angolul. Ezzel nem értek egyet.
10. Bár elvileg csak 18 éves kortól lehet alkoholt inni, a pubba bárki bemehet a legtöbb helyen, bár egyre több helyen van "ajtónálló", aki elkéri az igazolványt. Mondjuk baromi nehéz megmondani, ki hány éves, olyan kis gyerekfeje van itt a pasiknak, én rendszeresen kételkedem, amikor egy 16 évesnek kinéző srác odajön hozzám azzal, hogy ő 24. De aztán tényleg. (Ellenőríztem. :) )
11. Amúgy itt nincs személyi. Most kezdik bevezetni, egyelőre önkéntes alapon, de nem örülnek neki.
12. Sőt, a jogsit sem kell magadnál tartani vezetés közben. Ha igazoltat a rendőr, beviheted az örsre X napon belül.

Összefoglalnám, mi minden történt az elmúlt hónapokban

Munka

Miután a Setanta Sports tönkrement, pár pánikkap teli hét után (amikor megtapasztaltam, hogy milyen kevés is elég igazából a minimális létfenntartáshoz), sikerült egy másik helyen munkát találnom. Ugyanaz a cég, másik helyszín, könnyebb munka, barátságosabb kollégák. Nem rossz csere, ha a váratlanságától eltekintünk... Mostanában túlórára is van lehetőség, ami egyáltalán nem jön rosszul. Így most brit útlevelekkel kapcsolatos kérdésekre válaszolok, ill. a H1N1-influenzához adok ki engedélyezési kódot az ingyenes gyógyszerhez, ha a tünetek alapján szükség van rá. (Itt komolyan veszik a járványt.) Eddig itt nem nagyon mozgolódtam karrier-ügyben, és valahogy késztetést sem érzek, úgy tűnik, hogy a munkatársaim lustasága rám is hatással van. :) Nézegettem más munkalehetőséget, de az igazság az, hogy nem nagyon lehet most ugrálni itt sem.

Lakás

Mivel most Bangorban dolgozom, egy jó pár hétig napi 2,5 órát vonatoztam Portadownból, ugyanis nem találtam új lakást. Aztán egyik nap, amikor olyan sokan voltunk bent, hogy egy másik területre kellett leülnöm dolgozni, beszélgettem a körülöttem ülőkkel a lakáshelyzetről (is), és az egyik kolléganőm mondta, hogy nekik igazából van egy szabad szobájuk. Megnéztem, közel van, nem kért kauciót sem, úgyhogy kivettem, és itt (ld. térkép) lakom már kb. 1 hónapja, ha jól számolom.

Egy kicsi szoba, semmi extra, négyen lakunk a házban, de mindenki jár mindenfelé, szóval nem vagyunk egymás hegyén-hátán. Sőt, alig találkozom velük. :) A kolléganőm kb. 45, motorozik, különélnek a férjétől, tök jó fej. A fia 25-26, alig látom, a lánya 19, tök aranyos. Még van 2 másik lány is, de ők már nem laknak otthon, családjuk van.

Egyéb

Ironikus módon, miután megkaptam a tréninget a disznó-influenzával kapcsolatban, beteg lettem. A tünetek alapján gyanítom, hogy pont ezt kaptam el, de nem mentem orvoshoz, szóval lehet, hogy csak hipochondria. :) Fájt a fejem, a hatam, a lábam, a mellkasom, köhögtem, fáradt voltam és lázas, alig tudtam beszélni, úgyhogy múlt kedden végül 1,5 óra munka után aztán haza is jöttem, nem volt erőm dolgozni. Ágyban voltam, teáztam, sok C-vitamint tömtem magamba, majd ittam mézes forralt bort, ami szerintem kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy rendbe jöjjek. Másnapra már elég jól is voltam ahhoz, hogy dolgozni menjek. Büszke vagyok magamra. :) 

Az, hogy miért szeretek ennyire itt lenni, az annak a fontos tanulságnak köszönhető, amit az itteniektől tanultam: bármi is történik, fogadhatod egy mosollyal.

Ez egy olyan lecke, amit nagyon is meg kell tanulnom, az az igazság. És még most is lenyűgöz, hogy hogyan reagálnak az emberek olyan eseményekre, amik otthon mindenkit kiborítanának, magamat is beleértve.

Nem olyan régen ellátogattak Belfastba az un. "nagy hajók". (Nagy vitorláshajók.) Rengeteg ember, nagyon sok gyerekes család akarta őket megnézni, és nagyon sokan el is mentek. Olyannyira sokan, hogy az általában félig üres vonat most gyakorlatilag betelt az első belfasti megállónál. Mintha metrón lettünk volna, olyan érzésem volt. A metróval ellentétben azonban az emberek itt konkrétan beszélgettek egymással. Sztorizgattak, nevetgéltek, viccelődtek, mintha valami bulin lettünk volna. Még akkor sem hagyták abba, amikor a következő nagyobb belfasti megállónál gyakorlatilag ugyanannyi ember próbált meg felszállni a vonatra, mint amennyien már voltak ott... Összenyomódtunk meg minden, és én ekkor belegondoltam, hogy basszus most 1 órát így fogok utazni? A többiek is panaszkodtak. De engedték, hogy ez rányomja a bélyegét a hangulatukra? Dehogy! Tök idegenek ismerkedtek meg egymással, találtak közös pontokra egymás életében ("Én is abba a suliba jártam, tudtam, hogy valahonnan ismerős vagy!") és úgy általában véve semmi feszültség nem volt.

Mivel ahogy mondtam elég sok gyerek is volt a vonaton, a vasúttársaság úgy döntött, indít egy másik vonatot is. Ez annyira viccesen volt megszervezve, hogy tisztára otthon éreztem magam.

Első verzió: bemondták, hogy 10 perc múlva indul a mentesítő vonat, aki akar szálljon le és szálljon át. Mivel már jóval este 10 óra után voltunk, nem sok ember élt ezzel a lehetőséggel, mert ahogy mondták, ki tudja, hogy az a 10 perc valójában mennyi lesz.

Második verzió: ezután jöttek a kalauzok, hogy azok, akik nem a "fő" megállókon akarnak leszállni, azok menjenek át a másik vonatra, mert ez (ez eredeti) gyorsvonatként fog közlekedni. Úgyhogy jó páran így fogták magukat, és átszálltak a közben megérkező másik vonatra.

Harmadik verzió: suttogó pletyka indult a vonaton, hogy az egyik kalauz azt mondta az ajtóban, hogy nem is ez lesz az expressz, hanem a másik. És valóban, hirtelen gyakorlatilag mindenki leszállt mindkét vonatról és átszállt a másikra. Vicces volt.

Asszem senki nem lepődne meg, ha ezek után mindenki fel lett volna háborodva. De a helyzet az, hogy nem voltak. Nevetve fogták a kis cuccaikat, gyerekeiket, és szépen átballagtak a másik vonatra. Egyedül a Szigeten láttam ilyet korábban: mosolyogva fogadták a katasztrofális szervezési hibákat.

És nem így kellene kinéznie? Változott volna bármi is, ha az utasok feszültek, idegesek és felháborodottak? Egyedül a saját hangulatunk változott volna. Rosszabbra. De nem ez történt.

A tanulság: Nem változtathatsz másokon, de változtathatsz a hangulatodon. A te döntésed, hogy a problémákat mosollyal vagy méreggel fogadod-e. Az emberek itt nem engedik, hogy bármi elrontsa a kedvüket, és ez nagyon tetszik.

Koszonom, hogy onzetlenul atkuldtetek hozzank a napot es a nyarat egy kis idore. Nem tudunk betelni vele, mar kb. 5. napja nem esik az eso, kb. 25 fok van, es aszalodunk a napon. Imadjuk! 

Már kevesebb, mint két hét és pesti levegőt szívhatok. Hiányzik a szmog, mit mondjak. :) Már nagyon várom, elvégre 8 hónapja nem jártam arrafelé. De hogy elrepültek ezek a hónapok!

Munka

Bár nyughatatlan vérem már újra változásra vágyik, még kitartok 2. munkahelyem mellett, ami összességében nem rossz, de nem valami nagy kihívás szellemileg. Észrevettem magamon, hogy sokszor már meg sem várom, hogy a betelefonálók befejezzék a mondatot, mert már tudom, mit akarnak… Ami persze nem valami figyelmes gesztus, úgyhogy próbálok leszokni róla, de jelzi, hogy azért a változatosság véges ebben a munkakörben… Mostanában vannak belső lehetőségek, amikkel próbálkozom, az elsőnél már voltam interjún, ahogy a múltkor írtam, de még nem jeleztek vissza, mert a terület főnöke szabadságon volt. Múlt héten jelentkeztem két másikra is, meglátjuk, mit szólnak hozzá.

Őszintén szólva hiányoznak a projektes idők, úgyhogy elkezdtem próbálkozni pár helyen, de nem valami intenzíven – majd ha visszajöttem az otthon töltendő két hét után, belevetem magam a jelentkezésekbe.

Lakás

Lakás-fronton nincs változás, de igazából egy másik munkahely azért is jó lenne, mert egyedül lakni elég drága. Mivel jelenleg „vidéken” lakom, ahogy otthon mondanánk, a szobabérlés elég nehézkes, és ami van, az is vagy annyiba kerül, mint a lakásom, vagy siralmas állapotban van. Belfastban több lehetőség van, szóval nem lenne rossz arrafelé találni valamit.

Kirándulások

Sajnos a fizum nem teszi lehetővé, hogy annyit járjam az országot, mint szeretném, vagy mint megérdemelné. Barátokkal a tengerpartra szoktunk elmenni, mert nincs messze és mert olcsón meg lehet úszni, illetve nemrég voltunk „Délen” (azaz az Ír Köztársaság területén) egy hétvégére, bár talán túlzás kirándulásnak nevezni két napot, amit leginkább a ház és a pub között osztottunk meg…

Általában valamelyikünk lakásában szoktunk összegyűlni, bár nemrég felfedeztünk egy aranyos kis helyet nem messze tőlem, ami elég elviselhető árakkal dolgozik (kb. olyasmi, mint otthon az Egri Borozó, megtaláltam végre a helyi változatot… :)))) ) Belfastba pár hetente járok, ami egy fokkal városiasabb ugyan, de közel sem olyan, mint Budapest vagy Dublin, hogy egy közelebbi példát mondjak. Április elején voltunk Dublinba, elmentünk nagyvárosi levegőt szívni, élvezet volt a pezsgő nappali és éjszakai életet látni…

Időjárás

Eddig nem panaszkodtam különösebb az időre, mert a tél viszonylag csapadékmentes – illetve ami otthon hó formájában hullik, az itt természetesen eső. Az elmúlt 1-1,5 hónap azonban szomorúbb képet mutat. Szinte minden másnap esik, és egyszerűen képtelenség kiszámítani, hogy milyen idő lesz. Meleg egyáltalán nincs, kb. 13-17 fok, de pont ez az időjárás, ahol 1-2 fok rengeteget számít. Sosem lehet tudni, mikor kell pulóver, vagy netán kabát. Esernyő sem kell mindig, mert a legtöbb eső pár percig tart és nem szakad, csak szitál, amit túl lehet vészelni normál ruhában is. Persze van jó nagy eső is időnként. Az egyik este pont akkor kezdett rá, amikor befejeztük a műszakot 9-kor. Olyankor gyalog kell menjek az állomásra, fél óra, képzelhetitek hogy néztem ki… Az utóbbi 3 napban viszont megérkezett a nyár (bár állítólag túlzás ezt mondani, inkább csak be-bekukkant a nyár errefelé, de nem marad huzamos vendégségben). Le is égett az orrom, a nyakam és karom, de nem bánom! A jó idő mindenkit kicsábított a parkokba, bicikliutakra stb. {Update: ezt tegnap irtam otthon, ma ahogy jartam az utcakat, marha vicces volt, mert eskuszom mindenki le van egve. :)) }

Az ír természet

Amit igazán szeretek itt, az az emberek hozzáállása. Semmit nem vesznek túl komolyan, az életet elsősorban élvezni akarják és általában nagyon kedvesek. Pl. most, hogy sokan voltak a parkokban, az emberek köszöntek egymásnak, viccelődtek egymással, figyeltek egymás gyerekére – a gyerekek baromi viccesek, semmi érzékük nincs az enyém-tiedre, idegen gyerekek tök simán jöttek oda hozzánk és vettek a sütinkből pl. :) A szülők nem szeretik nagyon fegyelmezni utódaikat, az a tapasztalatom. Ezt nem támogatom 100%-osan. :) De igazi felüdülés eltölteni egy estét anélkül, hogy bárki panaszkodna bármire – kivéve persze, ha vannak lengyelek is arrafelé, mert ők olyanok, mint mi: megtalálják a rosszat mindenben. Azzal együtt, hogy eléggé az írekre ütöttek abban, ahogy bírják a piát. :)

Nyelv

Határozott fejlődést mutatok az ír szleng terén, bár a belfastiakat nagyon nehezen értem. Errefelé elég nagy különbségek vannak a kiejtésben és a szóhasználatban is a különböző városok között, az anyanyelvűek viszonylag jól be tudják lőni, hogy ki hol nőtt fel. Ezt nagyon irigylem tőlük. Az én mostani kedvencem a glasgowi angol, az egyik kedves barátom ottani, és elég sok telefonhívást is kapunk onnan. Abszolút nem irodalmi angol, de én imádom.

Az én kiejtésem is fejlődik, de elég egyedi továbbra is. Amióta itt vagyok, tán 2 ember jött rá, hogy magyar vagyok, és pár másik lőtte be, hogy valahonnan Szlovákia közeléből jöttem. Gondoltak már indiainak, portugálnak, franciának (ezt hogy, nem tudom), finnek (ezt jobban el tudom képzelni a nyelvrokonság miatt). Az a tapasztalatom, hogy dubliniaknak kimondottan tetszik a magyar akcentus, legalábbis több kedves bókot kapok tőlük ennek kapcsán, mint másoktól.

Képek

Elvesztettem az ihletemet a fényképezéssel kapcsolatban. Már nem is hordom magammal, mert nem érzek késztetést fényképek készítésére. Szóval ne is kérjetek friss képeket, mert nincs. :) Magamról szoktam pár képet csinálni, hogy dokumentáljam sportosabb életmódom hatásait, de azokban meg semmi érdekes nincs. :)

Otthoni talik

Otthon újra élni fog a mobilszámom, a hetvenes, bátran lehet keresni és találkozót javasolni, és remélem sikerül mindenkivel találkozni, akivel látni kívánjuk egymást! :) Ne feledjétek, hogy szülinapom is lesz… :) Csak úgy mondom. :)

Ezuton (is) szeretnem mindenkivel tudatni, hogy tutira otthon leszek Budapesten jun.11. es 25. kozott es nagyon-nagyon szeretnek mindannyiotokkal talalkozni!! Szoval tervezzetek be! Nincs kifogas, en elore szoltam! :) 

Ma megáldottak. Többször is, bár ugyanaz a férfi. A fél karját is odadta volna, ha kérem, szerintem. Hogy miért? Természetesen a foci miatt. Holnap ugyanis nagy meccs lesz, elődöntő az angol ligában és ne feledjétek, hogy egy sportcsatorna ügyfélszolgálatán dolgozom, szóval mindenféle-fajta sportnak nagy szerepe van az életemben. Vagy legalábbis a munkámban. Pl. ki tudja otthon, hogy mikor kezdődik az IPL? Nem, bocs, először is ki tudja otthon, hogy MI AZ AZ IPL? Kérem szépen az az indiai krikett liga. És bizony egyáltalán nem mellékes szerepet tölt be, az elmúlt 1-2 hétben az új előfizetők kb. 80%-a emiatt fizet elő. No de vissza a focira. Az Egyesült Királyságról (gy.k. Angliáról) van szó, tehát gondolhatjátok, hogy mennyire fontos a foci itt. Bizony, annyira. Nos, ez az illető történetesen Liverpoolba költözött nemrég, de az Arzenált támogatja teljes szívvel. Tudni kell, hogy ők kb. olyan ellentétek, mint a Fradi és az Újpest. Szegény pasi így aztán nem tud nyilvános helyre (gy.k. kocsmába) menni, hogy megnézze a meccset, a lakás viszont, amit bérel, korábban tartozást halmozott fel velünk szemben, szóval nem lehetett újra aktiválni az előfizetést. Én viszont fogtam magam, és lényegében hatáskörömet átlépve egy új előfizetést hoztam neki létre. Komolyan mondom, mikor elmondtam a pasinak, hogy a rendszer elfogadta, beszélni alig tudott. Aranyos volt. A férfiak egyszerű teremtmények... [kacsint]

Olyan régen írtam utoljára, hogy igazából nem is tudom, hol kezdjem. Még élek. :) És jól érzem magam itt.

Bizony, ma van két hete, hogy átjöttem a határon. Repül az idő néha.

Szállás

Holnap reggel megyek lefixálni a helyemet. A szomszéd városkában lesz, Portadown-ban. Külön lakás, egy szoba-konyha-fürdő, 60 font/hét. Nincs messze a városközponttól, de nem a legszebb rész. Már a múlt héten megnéztem, de reméltem, hogy találok jobbat, de sajnos nagyon kevés lehetőség van. Házat sokat adnának bérbe, de azt minek béreljek? Arról nem is beszélve, hogy azok túl sokba kerülnek. Egy személynek viszont alig van valami, úgyhogy úgy döntöttem, inkább átköltözöm ebbe a lakásba, még ha nem is olyan, amilyet szeretnék, mert a hostel 2,5-szer annyiba kerül. A cégnek pedig van napi buszjárata, úgyhogy az ingázás sem lesz probléma.

Munka

Már két napja befejeztük a tréninget és telefonálgatunk ügyesen... Hozzá kell szokni azért, hogy kinek mit mondjak, de nem olyan vészes. És kimondottan megkönnyebbülés nem írekkel beszélni angolul. :) A bónuszhoz az első két hétben 26 szerződést kell kötnünk, a 2 nap alatt nekem 3 sikerült, úgyhogy bele kell húznom... Viszont az első heti fizum elméletileg már a bankszámlámon van, jó érzés. Megkaptam az itteni biztosítási számomat is, még egy helyre be kell jelentkeznem, de arra még van időm.

Elméletileg lesz két hét szünet a két ünnep között-alatt, de még nem tudjuk pontosan, hogy kiknek és mikor. Remélem, lesz valami lehetőség dolgozni, mert nem szívesen töltenék két hetet fizu nélkül. De még semmi sem biztos, mert nem döntötték el "odafent".

Egyéb

A magyar számom hol működik, hol nem, nem tudom, mi az oka, de előbb-utóbb magára talál, szóval ha kis késéssel is, de megkapom az sms-eket, köszönöm.

Az új helyen még nem tudom mikor lesz internetem, azt nekem kell intézni és nem tudom, mennyi ideig tart majd. De mire jövök, egy meglepetéssel jelentkezem, csak várjatok. :)

Szállás

Jelenleg a városka (Armagh, térkép itt) közepén lakom egy hostelben, ami egy elég jó kollégiumnak felel meg. Elég üres mostanában, bár a múlt hétvégén volt itt 1 csoport egyetemista, akikhez végül én is csatlakoztam, mert olyan hangosak voltak, hogy igazából aludni amúgy sem tudtam. :) A szállás viszonylag olcsó, 22 font/éjszaka, van konyha, hűtő stb., ami közös, a szobámnak saját fürdőszobája van, tévé is van benne, szóval igazából kényelmes. Az internetet is sikerült lealkudnom elég jól, úgyhogy azért most csak 10 fontot fizetek egy hétre.

Néztem már pár lakást ahová átköltözhetnék, mert az azért sokkal olcsóbb lenne, és meglepve tapasztaltam, hogy 1. errefelé nincs olyan sok szoba bérbeadó, mint Dublinban és környékén 2. kevesebbért, mint amennyiért Dublinban egy szobát béreltem volna, itt egy teljes lakást kapok. De még nem találtam olyat, ami tetszett volna. Városban kell maradjak, és olyan helyen, ahonnan könnyen, olcsón járhatok dolgozni, és nem is akarok túl sokat fizetni a szállásért. Szerencsére nem kérnek annyi kauciót és előleget, mint odaát vagy otthon, úgyhogy egyelőre van mozgásterem.

Munka

Egy hét tréning telt el eddig, igazából eléggé unom, mert ugyanazt ismételgetjük újra meg újra meg újra, hogy mindenki jól megtanulja a dolgokat. Ahogy írtam, a BT telefontársaság korábbi ügyfeleit hívjuk fel az aktuális akciókkal, hogy lehetőleg visszajöjjennek a céghez. Már hallgattunk hívásokat, amit a dolgozók csinálnak, és meglepően kedvesek az emberek Magyarországhoz képest.

1-2 hivatalos dolgot is sikerült már elintéznem, mert kértem "kimenőt" a tréningről, úghogy ha minden jól megy, a héten vagy a jövő hét elején meg is kapom az első fizetésemet, ami egyelőre egy hétre fog szólni. De jó érzés lesz mindenesetre. :)

Aminek meg örülök, hogy van belépőkártyám. Hivatalos, nyakbaakasztós, vonalkódos, amivel ajtókat lehet nyitni házon belül. Jó érzés, komoly dolgozónak érzem magam tőle. :)

Egyéb

A tréningen lévő emberek nagy része kb. 20 éves, bár van egy 16 éves lányka is meg egy ötven feletti úriember is. Írek mind, és kb. a felük olyan erős akcentussal nyomja az angolt, hogy az egymás közötti beszélgetéseiket igazából nem is értem. Ha hozzám szólnak, akkor jobban odafigyelnek, hogy mit és hogyan mondanak, úgyhogy akkor könnyebb, de így azért sokszor kimaradok az eseményekből, ami elég rossz érzés.

Érdekes módon az emberek engem a nyelvtudás miatt nem úgy kezelnek mint egy idegent. Több emberrel beszélgetve is előfordult, hogy szidták a kelet-európaiakat, akik nem illeszkednek be, sokat isznak és csak a gond van velük. Volt, akinek leesett, hogy én is onnan vagyok és elnézést kért, hogy persze tudja, hogy nem mindenki olyan és nem ellenem mondja, de csak egy ilyen volt. Eléggé ambivalens érzés ezt hallgatni, pláne, hogy én is néztem egy lakást egy ilyen környéken és kb. olyan volt, mint a 8. kerület rosszabb részei, szóval nem olyan, ahol szívesen laknék.

Furcsa dolgok

1. Rengeteg birka, marha és ló van a legelőkön
2. Nagyon sok ház van a nagy semmi közepén, amit otthon tanyának mondanánk, de azért nagy különbség, hogy ezek nagyon jól felszerelt, szép házak és túlnyomó részük nem állattartásból él láthatólag
3. Végre láttam erdőt! Amióta eljöttem otthonról nem volt hozzá szerencsém. Most sem volt lehetőségem konkrétan bemenni, de legalább tudom, hogy van ilyen és nincs is olyan messze.
4. Most, hogy végre hozzászoktam az euróhoz, nem könnyű átállni a fontra, olyan értelemben, hogy nehéz a vásárlások valódi értékét megbecsülnöm.
5. A távolságok is érdekesek, yard, mérföld... A múltkor mentem egy szomszéd városba, és ki volt írva egy táblára, hogy Armagh 5, én meg persze automatikusan kilométerre gondoltam, és elkezdtem gondolkozni, hogy ez nem igazán jön össze az eltelt idővel, hogy van ez? Később esett le, hogy mi van.
6. Azt nem tudom, hogy az emberek hogy intéznek itt el bármit is, mert a hivatalok 9-9:30-kor nyitnak és 4-kor zárnak. Ideértve a bankokat is...
7. Ha már bank: a legtöbb banknál előre le kell beszélni időpontot, ha számlát akarsz nyitni. Tehát ha csak úgy besétálsz, hogy most szeretnél számlát nyitni, nem fogadnak.
8. Mindenki mindenhova kocsival megy, esetleg busszal-vonattal, de gyalog a legritkább esetben. A munkahelyem fél órára van a hosteltől gyalog és minden egyes ember, akinek elmondom, hogy igen, gyalog járok, ledöbben, hogy uramisten, 30 percet gyalogolsz?! A már említett 50-es munkatársam 4 percre lakik a munkahelytől, azt hittem, gyalog jár. Aztán mikor egyik nap együtt indultunk, elköszönt, és beült a kocsijába... Képes 4 percet autózni, ahelyett, hogy mennyit is? Negyedórát? Kb. annyit gyalogolna...

Ennyit mára, remélem hasznos voltam, érdekes és ... és olyan, mint mindig! :)

Pótolandó az elmaradást, először is nézzük az eseményeket képekben. (Ha nagyobban akarjátok nézni, csak kattintsatok rá, és elméletileg megnyitja a talán már ismerős Picasa-oldalamat.)

A vidéki írországban tett sétákból:

A tengerpartról, amit remélem sikerült eléggé lerövidítenem, a gépemen még sokszor ennyi kép található :)))

Képek Dublinból, egy kicsit több civilizáció:

És végül új otthonom, Észak-Írország :)

 

Első látogatásom Észak-Írországban. Második interjúm ott, 5. összesen, amióta itt vagyok.

És jelentem, felvettek!!!

Sőt, mi több, azonnal felvettek, ami elég sok teendőt a nyakamba zúdít, de ennél nagyobb bajom ne legyen!

Egyébként nagyon jó kis interjú volt, először egy szituációs gyakorlat volt rögtön a közepébe vágva, ami arról szólt, hogy el kellett játszani, hogy recepciós vagyok egy fitness-teremben és hív egy érdeklődő ügyfél, akit tájékoztatni kell a tagsági lehetőségekről. Ez tökre tetszett és jól is sikerült, aztán meg mindenféle kérdések voltak (aki ismeri, kompetencia alapú interjú), amikre persze tudom, hogy mit kell válaszolni, úgyhogy jól teljesítettem. Sőt mi több, annyira jól, hogy rögtön szóltak a HR-esnek, aki bejött és gratulált és elmondta, hogy van egy pozíció, amin hétfőn kezdhetnék, mit szólok? "Hadd gondolkodjam" - mondtam... Neeeem, természetesen rögtön igent mondtam, miután elmondták a feltételeket, e-mailen már át is küldte a szerződést, hétfőn aláírunk mindent, és kezdődik a tréning.

Fizetés két hetente van, kb. 140 ezer forint, ami nem a legjobb, de nem válogatok. Ráadásul úgy láttam eme elég hosszúra nyúlt nap alatt, hogy Észak-Írország olcsóbb, mint Írország (vicc, hogy ezek nem egy országot alkotnak egyébként...), úgyhogy ha nem is luxus módon, de kijövök belőle úgy, hogy a hitelemet is fizetem. Teljes munkaidős munkáról van szó szerencsére, heti 40 óra, határozatlan idejű, szóval viszonylag biztos, amennyiben nem szúrom el. :) És hát miért is tenném?

Telefonos ügyfélszolgálat egyébként, ami bejövő és kimenő hívásokat egyaránt magában foglal, én abban a csoportban kezdek, ami egy telefontársaság (kb. Matáv) korábbi ügyfeleit fogja hivogatni, hogy ugyan, jöjjenek már vissza a céghez. :) Nem mondom, hogy izgalmas munka, de nem is számítottam ilyenre, és a fizu mellé lesz valamiféle bónusz is, ha jól dolgozunk, ennek a részleteit még nem tudom.

Maga a városka amúgy kb. Észak-Írország közepén van, Armagh a neve, kissé Pécsre emlékeztet, mert dimbos-dombos, a belváros tele van szűk utcácskával, régi házakkal, templomokkal, miegymás, bár a klíma nem teljesen olyan, mint Pécsett. :) (Bár nem akarok panaszkodni, az utóbbi napokban kimondottan enyhe idő volt, volt, mikor kabát nélkül sétáltam.)

Most kell keresnem szállást, bankszámlát kell nyitnom (bár ahhoz kell a munkaszerződés, amihez meg a bankszámla, erre varjatok gombot! :) ), és ún. National Insurance Numbert (=kb. társadalombiztosítási azonosító) is kell igényelnem. Mindezt amellett, hogy 9-5:30-ig dolgozom, illetve tréningelek, mert az első két hét tréningből áll. Nem fogok unatkozni ismételten - hála istennek, teszem hozzá. Ha unatkozom, többnyire magamba zuhanok, az meg sose nem jó. Ugye.

Amúgy ma sem unatkoztam, bár a tervezett 5 óra helyett 6 órát buszoztam, aminek következtében este negyed 11-re értem haza, ugyanis képzeljétek el, hogy a buszvezetőm ELTÉVEDT. :) Esküszöm, bementünk egy nagyobb városba, és nem találta a buszállomást. Az egyik utas szólt, hogy nem erre kéne menni, meg ő le is szeretne szállni tulajdonképpen, erre egy másik végül előrement a vezető mellé és irányította, hogy hova merre. Sőt, egy személyautó oktató-sofőr is csatlakozott, aki a busz előtt ment. :) Vicces volt. A gáz csak az volt, hogy 1. rengetegen voltunk a buszon és marha kényelmetlenül ültem, úgyhogy nem örültem annyira a kitérőnek 2. eleve késésben volt a busz, így lekéstem a csatlakozó járatomat, a következő meg 1 óra múlva ment. (Mondjuk csak 1 fél órát vártam a késés miatt.)

Ráadásul gyalogolnom is kellett 1 csomót, mert errefelé nem jár busz, és bár a szállásadó John megígérte, hogy kijön elém a legközelebbi buszmegállóba, csak hívjam fel, nem értem el a telefonján. Mint itthon kiderült, elhagyta. Na tessék... De viszonylag szerencsém volt, mert kb. félúton (inkább harmadúton) pont jött egy taxi, leintettem, és elhozott. Előtte próbáltam stoppolni is, sikertelenül. Vagy másképp csinálják itt, vagy nem divat, vagy nem voltam szimpatikus az éppen arra járó autóknak. De a lényeg, hogy itthon vagyok, hétfőn kezdek dolgozni, minden más most mellékes! :)

Majd jelentkezem a továbbiakkal is, bár a blog neve (Dublin) már nem túl aktuális, de sebaj. :) Csókolok mindenkit!

Bizony, tegnap volt 4 hete, hogy megérkeztem. Azóta szembesültem a recessziós valósággal, kidolgoztam 2 másik (hazug) önéletrajzot az itteni magyarok ötlete alapján, és jelentkeztem kb. 578 állásra. :) Bár nem számolom. :) Próbálkoztam a kereskedelemben is elhelyezkedni, de az nem az én világom, és a sorsom sem erre tartogat, úgyhogy mostanra kb. le is álltam vele, ugyanis inkább a call centerekre koncentrálok. Van jó pár ilyen lehetőség, bár kell egy rábeszélés a közvetítőknél, mert mindenképpen nemzetközi ügyfélszolgálatra akarnak berakni, ahol használhatom a magyart meg esetleg a középfokú németem, és ilyen állás valahogy nincs. (Jé...) Úgyhogy el kell nekik mondanom válaszul, hogy engem kimondottan az angol nyelvű ügyfélszolgálat érdekel, amin valamiért mindig elcsodálkoznak.

Most viszont rátaláltam az aranybányámra: Észak-Írország. Tegnap valamilyen oknál fogva rábukkantam pár állásra, ami ott van, majd mikor kimondottan erre kerestem, akkor még rengetegre. Meglepő módon kb. ugyanannyi állás van call center területen Észak-Írországban, mint Írországban. (Gy.K.: Észak-Írország Nagy-Britannia része, nem Írországé.) És még tegnap visszahívtak páran, e-mailen is egyeztettük, és a mai terméssel együtt összesen 7 interjút tudtam lebeszélni holnaptól kezdődően! Két nap alatt többre jutottam, mint az eddigi 4 hét alatt. Bár persze kellett a 4 hét tanulsága, a jelentkezések finomítása, és kellett pofa is, hogy behazudjak 3 éves call center tapasztalatot. Az vesse rám az első követ, aki úgy gondolja, hogy nem vagyok képes arra, hogy ilyen "komoly" feladatot megoldjak...

Járok futni is a környék dimbes-dombos útjain, és szintén tegnap rájöttem, hogy mi volt a rossz az eddigi futási stílusomon, és amint javítottam a tartásomon, nagyságrendekkel többet bírtam, és ezért igazán büszke vagyok magamra.

Voltam városnézésen is Balbrigganben, Dublinban, múzeumokban, templomokban, már van utikönyvem is, ami nagyon szép és nagyon okos és igazából amióta megvan, még nem is voltam sehol. :)))

Sajnos a magyarok itt is magyarok, az írek, akiket itt ismertem meg, sokkal többet próbálnak segíteni az elhelyezkedésben, mint a már dolgozó magyarok, ami sokat elárul mind a két nép hozzáállásáról. A lengyeleket sem szeretem, eddig egy értelmes sráccal találkoztam, de ő is Németországban nőtt fel, szóval nem tudom mennyire lehet lengyelnek tekinteni. Németek egyébként nincsenek sokan, pedig rengeteg call center keres németül folyékonyan beszélő embert. Engem sokszor annak néznek, állítólag német akcentusom van, amikor angolul beszélek, bár mindig biztatóan megjegyzik, hogy igazából alig hallani. Rendesek az itteniek, mondom. Mondjuk az egyik német lánynak, akivel megismerkedtem meg azt mondták, hogy ausztrál kiejtése van, pedig sosem volt ott, szóval nem tudom, mennyire lehet bízni bennük, amikor akcentusról van szó...

A korábban megtalált szállásomat ma lemondtam, mert egyáltalán nem biztos, hogy Dublinban találok munkát, így viszont botorság belemenni egy hosszú távú bérletbe. Még kb. 1 hétig ki van fizetve itt a helyem, aztán meglátom hogy mennek a dolgok, hátha ezek az interjúk elég jól mennek ahhoz, hogy lefoglalhassam a végleges helyem valahol. :) Optimista vagyok, legyetek ti is azok!

Képeket is teszek fel hamarosan, csak válogatnom kell, hogy ne legyen unalmas a sok templom meg tengerpart. :)

A lustábbaknak, az elfoglaltaknak, a kevésbé irodalmi beállítottságúaknak, akiknek, akik nem érdeklődnek annyira mélyen, de azért szeretnék tudni, hogy nagyjából mi történik, íme egy remélhetőleg elég rövidre sikeredett összefoglaló.

Szállás:

1 hétig laktam abban a lakásban, amit még itthonról szerveztem, több fiatal béreli együtt, ők hosszú távra. A város szélén volt, a busz 2 euró, és több, mint 1 óra a központig. Sajnos itt egyáltalán nem volt fűtés, épp elromlott.

Utána rátaláltam a végleges helyemre sok keresés után, ahova azonban csak nov. közepén költözhetek be. Ez is arrafele van, mint az előbb említett, nagyon olcsó, 280 euró egy hónapra, és csak magyarok laknak egyelőre a házban.

Addig, amíg nem költözhetek oda be, addig egy kis faluban, egy panzióban lakom, ami 140 euró egy hétre, de reggelit és vacsorát is adnak. Sajnos itt ír szokás szerint csak reggel-este fűtenek, hogy spóroljanak a fűtéssel. Egy ír család vezeti, igazi ír angolt beszélnek, úgyhogy gyakorolhatok.

Munka:

Az első napokban bejártam jó pár állás-közvetítő céget, de igazából itt az a szokás, hogy mindenhova interneten kell jelentkezni, úgyhogy sokat vagyok itthon a hidegben, és önéletrajzokat küldök mindenfelé. Múlt pénteken voltam az első interjúmon, vissza is mehetek majd a 2. körre az interjúztató szerint, majd a héten hívnak, hogy mikor.

Csinálok olyan önéletrajzot, amivel a kereskedelembe tudok jelentkezni (igen, hamis adatokkal :) ), ezeket majd személyesen viszem el az egyik bevásárló központba, ami a végleges helyemhez lesz közel. Karácsony előtt keresnek embereket.

Egyéb:

Az idő nem olyan vészes, eddig 3 napon esett az eső, a többi napon szép napos idő volt, bár nem túl meleg, de meg nem mondom, hány fok. Az átmeneti kabát elfért rajtam mindenesetre.

Az ír angol nehéz, teljesen más a kiejtésük, mint bármelyik más általam ismert akcentusnak, különösen a kevésbé iskolázott embereket nehéz megérteni.

Találkoztam már magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, de az írek is nagyon segítőkészek, sokkal inkább, mint vártam volna tőlük.

Voltam a tengerparton, a Guiness-múzeumban, templomban, és Dublin nagyon-nagyon sok helyén! :)

Képek:

Dublin, 0. nap

Dublin, 1. nap

Dublin, 2. nap

Dublin, 3. nap

Dublin, 5. nap

Dublin, 6. nap

Clinstown

A középkori Dublin részei

 

Képek itt.

Az időjárás szélkakasa ismét fordult egyet, így aztán hiába terveztem mára biciklizést a környéken, akkora szél volt, hogy engem is elfújt volna, így nem lett belőle semmi.
Jó későn keltem, így aztán volt egy kis félreértés a szállásadókkal. Ugyanis reggel szerettem volna valami sósat enni a dzsem, reggelizőpelyhek helyett, viszont ez a reggel igazából délben volt, úgyhogy fogadósék többször elismételték, hogy ők nem adnak ebédet, csak az van, ami ki van rakva, ha mást szeretnék, azt magamnak kell venni. Én meg elfelejtettem mondani nekik, hogy nem ebédet kérek, ez most igazából az első étkezésem lesz a mai nap, úgyhogy megmaradtunk ebben a félreértésben.
Viszont aztán elállt az eső, s bár napsütés az nem volt, tulajdonképpen hideg sem volt, úgyhogy gondoltam lesétálok a bolthoz, veszek magamnak sonkát-sajtot másnap reggelre. Azonban olyan jól gyalogoltam, és olyan jól kiléptem, hogy kb. negyedóra alatt leértem (ami előző alkalommal még fél óra volt), úgyhogy fogtam magam, és gondoltam megnézem, milyen messze is van innen valójában a tengerpart. Nos, így kilépve, zenére, energikusan 1 óra 5 perc volt, bár időnként kissé bizonytalankodtam is, hogy merre tovább, mert még nem voltam ott eddig, csak úgy nagyjából sejtettem, hogy hol lehet. De amikor megtaláltam, és amikor egy vasút feletti hídról megpillantottam, hogy tényleg itt vagyok, úgy örültem, mint egy kisgyerek, aki a régen vágyott játékát kapja szülinapjára, vagy még annál is jobban. Nem tudom, mi ez a kapcsolat köztem és a tenger között, de ő az én igazi, mély, életre szóló szerelmem, és ugyanúgy éreztem, amikor megláttam, mintha a férfit láttam volna, akit nekem teremtett az isten. (Nem mintha hinném, hogy van ilyen.) Odaszaladtam és legszívesebben magamhoz öleltem volna a vizet, ami nemcsak fizikai képtelenség, de a hőmérsékletére való tekintettel egészségtelen is lett volna, de azalatt az egy óra alatt, amit a parton fel-le sétálva töltöttem, s próbáltam minél közelebb kerülni a csodás hullámokhoz, nem lehetett levakarni a vigyort a képemről. (Mondjuk szerencsére nem is próbálta senki.)
Apály volt, ami azzal jár, hogy volt homokos part, ahol lehetett futkosni (majdnem olyan voltam, mint a kutyák, akiket a gazdáik sétáltattak, csak irigyen néztem őket, hogy ők nem tőrödnek semmivel, a hideggel, a megfázás lehetőségével, ők be akartak szaladni a hullámokhoz és meg is tették), viszont tele is volt maradvány tengervízzel, ami itt-ott kisebb-nagyobb patakként hullámzott, máskor pedig mocsarat csinált a homokból. Láttam egy igen okos, előrelátó gazdit, aki gumicsizmában sétáltatta a kutyáját, hát én csak egy edzőcipőben voltam, ami körülbelül az 5. perc után megküzdött a vízzel, mert természetesen nem bírtam távol maradni, próbáltam minél közelebb kerülni a vízhez. Azért maradt egy kis józan eszem, így teljesen közel nem mentem, mert akkor tényleg bokáig vizes lettem volna, így aztán betöltött az a keserédes érzés, amit az a szerelmes érez, aki ott látja maga előtt a férfit/nőt, akit teljes szívéből szeret, de valamilyen oknál fogva mégsem érintheti meg, mégsem kerülhet hozzá igazán közel…
Ahogy a tengerre néztem, ezt éreztem. És csodáltam a végtelenségét, a szél által keltett tarajos hullámait, a megnyugtató hangot, amit eközben adott, és csodálatosan éreztem magam, hogy itt lehetek, hogy részese lehetek ennek a borús, és újra esős délutánnak, hogy ide vezetett a sorsom, hogy nem féltem engedni a jeleknek és nem féltem nekivágni ennek az útnak, és most itt vagyok, és nem tudnék egyetlen más helyet sem mondani, ahol szívesebben lennék. Napsütés nélkül, néha kissé dideregve, nedves cipőben és nadrágban is a lehető legtökéletesebb pillanat volt, amire nem is számítottam, és amit nem is terveztem.
Aztán az egyre erősődő eső végül hazafelé indított, bár legszívesebben ott lefeküdtem volna és órákig néztem volna igaz szerelmemet, a tengert…
Hazafelé kevésbé voltam olyan felszabadult, mint odafelé, egyrészről mert tényleg nagyon zuhogott, másrészről meg már fáradt is voltam, de mégis jólesett gyalogolni, egyik lábam a másik után, és kissé faramuci módon jólesett a fájdalom, amit a lábamban éreztem, és ez meg a zene végül emlékeztettek a fájdalomra, amit a szívemben érzek, és amit újra és újra megsiratok, de az eső végül minden könnyet lemos, és minden könny az arcodon esőcseppé válik a zivatarban…
Jó volt hazaérni és száraz ruhákba öltözni és az egész végül 3,5 óráig tartott, amit végig talpon és mozgásban töltöttem el és emiatt nagyon büszke voltam magamra. Utoljára tegnap voltam egészen más okok miatt, de hasonlóan magamra büszke, amikor vonaton végre láttam egy valóban vonzó ír férfit, és volt merszem beszédbe elegyedni vele. Mindenesetre örülök, hogy nem reménytelenek az ír férfiak mégsem…
A nap következő jó híre pedig, hogy novembertől már Clonsee-ban lakom, mert akinek a helyére megyek, pár héttel korábban hazamegy. Azért jó lesz bent a városban, mert nemcsakhogy munkát könnyebb ott találni, de szórakozni is könnyebben meg az ember… Bár a fogadós bácsi kiváló vacsorái biztosan hiányozni fognak. Ma este csirkemellet csinált, paradicsomos pikáns szószzal, zöldségekkel és házias sült burgonyával, aminek fogyókúra ide vagy oda, nem tudtam ellenállni. Teljesen tisztára töröltem a tányérom…
 

Képek itt

Olyan ez az időjárás itt Írországban, mint a szélkakas! Hol így áll, hol úgy… Mondjuk távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, mert amikor kint kellett lennem sokat, akkor csak egyszer esett, egyébként pedig összeteszem a két kis kacsómat, olyan jó idő volt. Ma is, reggel ugyan kissé hűvös és szeles volt, de egész nap sütött a nap, és délutánra úgy felmelegedett, hogy legszívesebben a kabátomat is levettem volna, csak már így is túl sokminden volt a kezemben, ezért nem tettem. Újabb váratlan kiadásom volt ma, ugyanis a táskám füle elszakadt, ezért újat kellett vegyek. De ismét a Dunnes-ba mentem, ahol minden elég olcsó, és kaptam is egyet, ami VISZONYLAG nem volt drága, 15 euró (kb. 4000 Ft).
Egyébként örömmel jelentem, hogy ma megvolt az első konkrét pozícióra vonatkozó interjúm itt Írországban, ami elég vicces volt. Alja sales munka, szerintem nagyjából az utcán kell állni és ott leszólítani az embereket, bár még nem tudom pontosan. De mindenesetre amikor a kb. 20 éves, komoly üzletembernek látszani akaró öltönyben pózoló srác halálkomolyan elkezdte mondani, hogy mennyire válogatósak az emberekkel szemben, hogy kit vesznek fel, mert egy-egy betanítás 2000 euróba kerül nekik személyenként, majdnem tettem egy cinikus megjegyzést, hogy végülis őt is felvették – aztán inkább nyeltem egy nagyot és megértően bólogattam. A “válogatós” első interjú egyébként nagyjából 6 és fél percig tartott, ahol nagyjából ugyanannyit beszélt ő is, mint én, tehát igen „alaposan” kikérdezett és felmért, hogy mire vagyok képes… Ezzel együtt behívott a 2. körre, ami mondjuk komolyabbnak tűnik, mert egész nap egy kollégával fogok dolgozni. Úgyhogy kiderül majd, mivel is jár majd ez munka. Nem mintha én válogatósabb lennék ennél a skrupolózus (van ilyen szó?) kiválasztási rendszernél, mert ha megfizetik, mindent elvállalok, úgy állok most a dolgokhoz.
Már elég jól kiigazodom a belváros bizonyos szegleteiben, szerénytelenül mondhatom, hogy elég nagy részében, bár a látnivalók mindig meglepnek, mert utikönyvet ugye nem használok, az túl konvencionális… Ma pl. az interjú után belebotlottam a középkori Dublinba, ami persze már így mint olyan, nincs meg, de részletek azért vannak belőle. Pl. tök véletlenül rátaláltam a város legrégibb templomára, ahol éppen fogadtak látogatókat, sőt, pont elkezdődött egy vezetés, amikor odaértem, szóval a véletlenek igen kiválóan összejátszottak. Egy pár percig ugyan eltartott, amíg hozzászoktam az idegenvezető kiejtéséhez (megfigyeltem, hogy a legtöbb írnél így vagyok ezzel, legalábbis azokkal, akiknek van ír akcentusuk, mert mindenkinél kicsit más erősségben van azért ez is), így aztán elsőre nem voltam biztos benne, hogy lehet-e fényképezni, de aztán kiderült, hogy lehet, úgyhogy van jópár képem is, érdemes megnézni, mert legalább olyan jól fotózok, mint írok. (És ezt mindenki úgy érti, ahogy akarja!)
Amikor megtudta, hogy magyar vagyok (merthogy megkérdezte, nem én kiabáltam be, hogy „halló, tessék rám figyelni,én magyar vagyok”, egyébként sem kiabáltam be semmit, csak a világosság kedvéért teszem hozzá), el is mesélte, hogy van nekik ez a nagyon régi keresztelő kádjuk, vagy hogy hívják ezt, ami még a 13. századból származik, és ebben egyszer megkereszteltek egy magyar kisfiút, akinek a szülei itt házasodtak is össze.
- Nagyon emlészem az esetre, mert a kisfiúnak kb. 5 neve volt, amelyikből egyet sem tudtam jól kiejteni – tette hozzá viccesen.

From A középkori Dublin részei

Volt ott egy érdekes „szerencse-kő” is (imádom, ahogy azt mondják „luki” a „láki” = lucky helyett!), ami eredetileg településhatárt jelzett, és azt mutatta, hogy ebben a faluban keresztények laknak, akik – ahogy ő fogalmazott – „nem ölik meg a testvérüket a jövő évi termés érdekében”. De azért lett szerencse-kő, mert már csak három van meg belőle, és ennek az a története, hogy akárhányszor elkerült a templomból, ahova a megtalálása után hozták, mindig valahogy „visszajött”. Állítólag egyszer ellopták, de ahogy távolodtak a templomtól, egyre nehezebb lett, és a ló végül összeesett alatta. (Ja igen, ez nem most volt.) Egyszer meg fel akarták darabolni a kőművesek, de mindig elgurult. Most meg, ha hozzáérsz, és tiszta szívvel kívánsz valamit, teljesül. Én munkát kívántam magamnak. 

From A középkori Dublin részei

Az a baj ezekkel a kívánságokkal, hogy mindig olyan trükkösen kell megfogalmazni, mert pl. azt mondtam, „munka”, de nem tettem hozzá, hogy rendszeres, fizetéssel járó munkára gondolok… Ilyenkor szoktak a görög istenek is a markukba röhögni, h teljesítem a kívánságod te kis bugyuta alattvaló, és vihart eresztenek a házára, ami alatt összedől és csak nehéz munkával tudja újraépíteni, amibe tönkre is megy. Szóval remélem, nálam nem így teljesít majd a szerencse-kő…
Ami még érdekes volt, hogy a mellette lévő terembe beraktak egy üres koporsót, amit sok-sok évszázaddal ezelőtt (sajnos nem emlékszem pontosabban) annak készítettek, aki a templom felépítésre sokat áldozott. Természtesen kőből készült, és rajta van a férfinak (aki a 2. ember volt a király után, erre emlékszem) és a feleségének élethű nagyságú domborműve, de a testük igazából nincs benne, ez csak olyan tiszteletbeli koporsó. Ráadásul nem is akkori ruhákban vannak ott ábrázolva, hanem „történelmiben” (ugye, minden viszonyítás kérdése, nekünk már az akkori ruhájuk is történelmi lenne!), ezzel mutatva, hogy milyen régi családból származnak mindketten.
- Ők igazi európaiak voltak – tette hozzá az idegenvezetőnk, - mert egymás közt franciául beszéltek, a néppel angolul, a hivatalos ügyeket viszont latinul intézték.

From A középkori Dublin részei

Én meg rájöttem, mennyire nem tudok a történelmükről semmit, csak annyit, hogy vannak a kelták, meg jöttek a britek, aztán valamikor elmentek, ennyi. Mondjuk a múltkor Geraldine (a „fogadósné”) se nagyon volt képben a dolgokkal, ugyanis az ebédlőjükben (illetve a vendégek számára fenntartott ebédlőben) kint van három régi kép, az egyik Michael Collinsról, aki náluk az ír szabadságharc „atyjának” számít. No ezt még tudta, de amikor kérdeztem, hogy tulajdonképpen mikor szabadult fel Írország, évtizedeket tévedeket, mert az 1880-as évekre tippelt, aztán ránézett a kép alatti írásra, ahol is írták, hogy ez Collinsról 1921-ben készült, és akkor rájött, hogy hát lehet, hogy 1880 körül kezdődött, de jó pár évtizedig eltartott. Azért én szégyellném magam, ha mondjuk Kossuthot az 1800-as évek elejére helyezném… Még ekkor kérdeztem tőle, hogy van-e náluk olyan ünnep, amikor úgymond a nemzet születését ünneplik, de nem tudott ilyesmiről. Ebben is kissé bizonytalannak tűnt. Érzésem szerint kell legyen, ha már annyit harcoltak érte, valószínűleg meg is ünneplik, de még nem jártam utána. John, a férje viszont mesélt pár dolgot a kocsiban, pl. hogy genetikailag igen közel áll az ír nép a baszkokhoz. Meg hogy az írek akárhol is legyenek, mindig büszkék arra, hogy írek és mindig a demokráciáért küzdenek. Majd megkérdezte:
- Tudod miért teremtette Isten az alkoholt?
Nem nagyon tudtam.
- Hogy ne az írek vezessék a világot. („So that Irish don’t rule the world” – nem teljesen jó a fordításom.)
Johnnak marha jó kis beszólásai vannak amúgy, valamelyik nap pl. közölte, hogy Isten csak jót adott nekünk, de az ember néha rosszul használja… Igen szimpatikus pasi, meg az egész család tök aranyos. Amúgy hisz Istenben, és a gyerekeit katolikusnak neveli többé-kevésbé, de nem jár nagyon templomba, azt mondta. Viszont mindegyik gyereknek gall neve van, amit aztán angolosan használnak inkább. Nekik különösen fontos ez az ír öntudatosság, ugyanis eredetileg Belfastban éltek, de a zavaros politikai helyzet miatt elköltöztek. Geraldine mesélte, hogy hányszor dobták könnybombát a házukra, amikor kicsi volt. Az apja orvos volt, és nagyon sok sérültet látott gyerekkorában az összetűzések miatt.
Azt hiszem egyébként, hogy az írek mentalitása tulajdonképpen tényleg hasonlít a magyarokéhoz, ezt sokan megállapították már tudom, de két fontos dologban nagyon különböznek: egyrészről őket a viharos múltjuk inkább megerősítette és önbizalmat adott nekik, hogy ennyi nehézség árán ugyan, de elérték, hogy a sziget nagy része szabad ország – mi pedig inkább arra koncentrálunk, hogy mennyi minden nem adatott meg számunkra. A másik fontos különbség pedig, hogy bár mindkét ország kultúrájában fontos szerepe van az alkoholnak, az írek mértéktelenül isszák, és lényegében ez a hétvégi kikapcsolódásuk. Olyannyira, hogy John pl. büszkén dicsekedett azzal, hogy a fia rendes katolikus lévén 18 éves koráig egyáltalán nem ivott. Ez itt iyen nagy szó.
Utóiratként megjegyezném, hogy marha jóban vagyok már az állatokkal is, Tutu cica éppen az előbb sétált be a szobámba, és rövid hizelgés után lebirkózta a kezemet. 

From A középkori Dublin részei

És utóirat 2: A templomban egy idősebb nő Kodályról beszélgetett velem, miután megtudta, hogy magyar vagyok.

És mindez a házon belül!
Nem, házon belül csak hideg van, ami mondjuk éppen elég, már a két legvastagabb pulcsimban is fázok kissé. A legjobb az egészben, hogy a melegvíz is a fűtéshez kapcsolódik, tehát még csak azzal sem melengethetem át "átfagyott testemet", hogy a forró víz alá állok. Egy forró férfitest kell mellém, nincs mese… De ne menjünk el ebbe az irányba, nem érdemes. Az ír pasik egyelőre egyáltalán nem nyerték el a tetszésemet. Eddig ha hármat láttam, akikre egyáltalán jólesett ránézni. És azért lássuk be, ez egy elég alacsony szám...
Tegnap nagyon elkényeztetett az időjárás, most érzem igazán. Gyönyörűen sütött a nap, egyáltalán nem volt hideg, és nem is esett az eső egész nap. Gondolta, hadd örüljön kicsit ez az Andi, kedveskedünk neki egy kis napsütéssel, hadd sétáljon legalább az első napon. Mondjuk örültem is. És sétálni is tök jólesett. Azért ha kicsit alábbhagy a zivatar, most is elmegyek sétálni, mielőtt idefagynék a székemhez…
Na jó, kicsit túldramatizálom most a helyzetet, igaz, ami igaz, bár a két pulcsival nem túloztam. Viszont el kell mondjam, hogy a világ egyik legjobb szakácsa a vendéglátóm. Első este olyan krumpli-féleséget csinált (aminek henger formája van és mindig elfelejtem a nevét), hogy nagyon megbántam, hogy a hússal kezdtem, így csak egyet ehettem belőle… (Mert ugye a vonalakra vigyázni kell…) Ui. nem csak egyszerűen krumplis volt, hanem olyan jól megfűszerezte, hogy igazán szükség volt akaraterőre ahhoz, hogy ne egyek belőle többet! Ma pedig valami elképesztő finom és laktató levest csinált kukoricából és csirkehúsból, kis hagymával megbolondítva, egyszerűen tökéletes volt! Elnézést az otthoniaktól, mert a családom is jól főz, de az az igazság, hogy életemben nem ettem még ilyen finomat. Recept nincs, mert fogadós úr szívből főz, azaz mindent csak érzésre tesz bele, de a folyamatot azért elmondta, és mindenképpen kipróbálom majd én is, bár tartok tőle, hogy nem fogom még csak megközelíteni sem az ő színvonalát…

STRANGE THINGS

There are a lot of strange things in Dublin which are probably only strange to my Hungarian eyes. Up to now I have found surprises in accomodation, traffic, language, people and geography but I expect more to come as I get in touch with more sides of Dubliner life.

Do the following exercises as you read:

a)      There’s an odd one out in each group.

b)      There’s a vocabulary mistake in each group as well.

Find them!

ACCOMODATION

1)      It’s very common to rent a room

2)      There are rowhouses in the city centre as well

3)      Most foreigners live in the outskirts

4)      There a lot of foreigners in Dublin

5)      There are a lot of cul de sac-s (a certain area with similar houses that is closed with a fence)

TRAFFIC

1)      You have double-deckers in Dublin

2)      There’s no information at the bus stops except for the city centre

3)      You can hail the buses in between stops outside the city centre

4)      You should hail them even if you’re at the bus stop

5)      The lines are very narrow

6)      Left-side traffic is really weird! J

7)      If there are a lot of buses stopping at the same place, their stops are after each other

8)      Drivers are more impolite than at home: you can rarely see that they let each other go

9)      Buses go wild – I’ve seen them several times crossing the red signal as well

10)   Everyone sits on the inner seats even if they are together, they still rather sit after each other

11)   Houses only have short fences in the front

12)   There are not many cyclists

13)   You have to pay the fare to the driver and it depends on the distance you take

14)   People don’t prefer sitting in the first rows of the double deckers

LANGUAGE

1)      They use Irish only stately

2)      The names of city parts are also in Irish

3)      There is not much rain

4)      They pronounce the u-s for example in Dublin, culture rather similar to Hungarian u

PEOPLE

1)      Receptionists are kind

2)      Cyclists and buses have the same line many times

3)      Schools have uniforms

4)      There are a lot of youth centres

5)      There are a lot of black people

6)      Men have typical Irish properties – and they’re not like Collin Farrel J

GEOGRAPHY

1)      The river goes from east to west

2)      There are hardly any trams

3)      It’s hard to find a map with public transportation on it

4)      There are hardly any baths

5)      The rain’s got unbelievably small drops so it goes everywhere within your coat, bag, shoes…

 

If you feel like, answer these questions and e-mail them to me in Word – I’ll send them back corrected. Please, answer them in at least one whole sentence!

1.       What’s cul de sac in Hungarian?

2.       Why are drivers more impolite in Dublin? What proves this statement?

3.       Do cyclists have their own lane?

4.       What is the rain like in Dublin?

5.       What were the 3 most surprising “strange things” in this list for you?

 

Képek itt.

Nagyobb térképre váltás

Pontosítom helyzetemet: nem Balbriggan, hanem Clinstown már a hely, ahol én lakom. Tulajdonképpen a semmi közepe. Ami nem is lenne önmagában baj, csak nagyon McDaidékre vagyok utalva közlekedésileg, mert ma egy táblán azt láttam, hogy Balbriggan (olyan, mintha egy hobbit neve lenne Tolkien regényéből ) 7 km-re van a Cinstown központjától, ami viszont majdnem fél óra gyaloglásra van a háztól. Szóval levontam a tanulságot: biciklire van szükségem. Ezzel akkor mehetnék és oda, ahova akarok, és elég sok szép hely van itt a környéken állítólag. A vonathoz is leérnék kb. fél óra alatt – vagy talán kevesebb, mert arrafele lejt az út.  Onnan meg Dublinba és egy másik D betűs városba is eljuthatok, ami viszonylag nagyvárosnak számít. (Mondtam már, hogy mennyire nehéznek tartom a városneveket? ) Clonee-ban is könnyebb lesz biciklivel, ott is el tudnék menni vele a vonatig, ami sokkal gyorsabb, mint a busz. A kérdés csak az, hogy ha veszek itt egy biciklit, hogy juttatom el Clonee-ba? Ugyanis itt a vonaton nem lehet biciklit vinni…
Jaj, ha már vonat. Ma jó kis félreértésem volt nem is a nyelv miatt, hanem inkább abból, hogy ki mire gondol, amikor kimond egy szót. Ugyanis hoztam ugye a két nagy bőröndömet meg a laptop táskám meg a kistáskámat a korábbi helyről, és úgy döntöttem, a vonatig kitaxizom, de aztán ide úgyis vonattal kell jöjjek egy belső állomásról, oda meg a legegyszerűbb egy másik vonatta eljutni. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel olcsóbb. Úgyhogy a taxi kitett az állomáson, én megvettem a jegyem, aztán kérdem a közben telefonálgató hölgyet, hogy hogyan tudom bevinni a bőröndöket az állomásra. Ugyanis Dublinban automata kapuk vannak, amikbe bele kell tenni a jegyed, és kinyitja neked az ajtót, vagy jelen esetben elforgathatóvá válik a forgókar, és be tudsz menni. Na de próbáltatok már bőröndöt forgókaron át bevinni? Én mondjuk nem, de már a laptoptáskával is gondom volt valamelyik nap, így aztán nem akartam megpróbálni. Szóval kérdem a hölgyet:
- Hogy vihetem be a bőröndöket a peronra?
- A kapun keresztül – mondja ő.
- De – mondom neki – van két nagy bőröndöm.
- A kapun keresztül – mutogatja. Már kicsit felhúztam magam, hogy miért nem érti, hogy ezekkel a csomagokkal nem megyek át a kapun!
- Nézzen ide, látja, mekkorák a bőröndök? Ezeket hogy vihetem be?
- A kapun keresztül – mutogat most már láthatóan egy adott irányba. Odanézek, hát a forgókapuk mellett ott van egy kiskapu is, az a klasszikus, egyszárnyas. Végre leesik, hogy mit akart mondani, úgyhogy bocsánatkérően rámosolyogtam, megköszöntem, és erre ő, legnagyobb meglepetésemre kijött a kis fülkéjéből és kinyitotta nekem a kiskaput! Ami nem volt bezárva, tehát lényegében bárki kinyithatja, de ő mégis vette a fáradtságot, és segített nekem. Magyarországi viselkedéseken felnőve ezen azért megdöbben az ember… Sőt, utána is, amikor szálltam fel a vonatra, és egyszerre nyilván csak az egyik bőröndöt tudtam feltenni, az egyik középkorú hölgy utánam hozta a másikat! Ilyenek vannak erre nyugati irányba…
Lent a faluközpontban van egyébként egy nagy szupermarket, ott beadtam a jelentkezésemet, mert McDaidék szerint épp keresnek valakit. Láttam egy adatbeviteli munkát is, beszéltem velük telefonon, küldeni kell az önéletrajzomat e-mailen. Net majd csak este lesz itt, illetve most is van, csak a szülők nem tudják a jelszót, amivel hozzá lehetne férni.  De valami lesz hamarosan, érzem.  Még nem tudom, mi, de a karácsony szelleme biztosan megsegít. 
Egyébként azoknak igazán érdemes kijönni, akik amellett, hogy legeslegalább társalgási szinten beszélik a nyelvek, még olyan szakmájuk is van, mint fodrász vagy kozmetikus, műkörmös, ezek most nagyon mennek itt. Én a jó kis diplomámmal kevesebbet érek most, mint ezek a szakmabeliek. Férfi oldalról pedig a szakemberek keresettek itt is, asztalos, vízszerelő, ilyesmi. De mindenkire igaz, hogy nyelvet tudni kell, az ittenieknek egyre inkább elegük van abból, hogy olyan jönnek, akik nem beszélnek angolul. Pl. Norbi mesélte, hogy egyszer előtte egy Burger Kingben egy olyan csajszi szolgált ki, aki csak lengyelül beszélt. Az írnek meg tiszta vörös lett a feje, hogy a saját országában nem tud angolul rendelni – ami szerintem teljesen érthető. Mit szólnánk mi otthon, ha elmennénk mondjuk egy étterembe, és nem tudnánk magyarul rendelni? Ők is ugyanígy vannak ezzel. Szóval hajrá nyelvtanulás vagy el kell menni babysitternek egy pár hónapra, ott meg lehet tanulni. És ott még szerintem el is fogadják, hogy nem beszélsz angolul.
Megjegyzem, ebben a házban is hideg van. Bár John előre mondta, hogy napközben nem fűtenek, mert túl sokba kerül. Szerintem ez a gond itt is: könnyen lehet házhoz jutni (akár hitellel, akár nem, ezt még nem tudom), de aztán nehéz fenntartani. És ezért adják ki bérbe a szobákat, és ezért nem éreztem még sehol azt, hogy hú de jó idő van, én mindenhol fázom itt. Pedig kint nincs hideg, ma kimondottan szép idő volt, se eső, se szél, de bent meg nem bírják a fűtést finanszírozni… Ez lesz otthon is egyre inkább, ha továbbra is könnyű lesz hitelhez jutni, bár tudom, most éppen nem így van. Erre mondja a szép magyar nyelvünk ugye, hogy jön még kutyára dér. Hát itt ezt majdnem szó szerint lehet venni, olyan hideg van. 
 

Képek két csoportban itt és itt

Na még nem az, amikor örökre itt maradok, állampolgársággal meg ilyesmi, hanem az, amikor megtalálom, hogy hol fogok lakni.  Ma reggel néztem egy szobát, ami annyira olcsó, hogy még az sem riasztott el, hogy magyarokkal kell lakni, mert egyébként nem preferáltam volna honfitársaimat. De Norbi, aki megmutatta a házat nagyon jó fej és segítőkész volt, úgyhogy szerintem nem lesz gond. Ráadásul a jelenlegi helyemtől kb. 10 percre van, szóval a környék is ismerős, és ennek mindig örül az ember, ha egyébként alig van olyan, ami ismerős lehetne… Egy gond van a szobával: csak decemberben lesz költözhető. Így aztán nagyon gyorsan át kellett állnom arra, hogy decemberig kell helyet találnom… Az összes címem ami van, az pedig hosszú távos kiadásra szólt, úgyhogy lényegében kezdhettem az egészet elölről.
Viszont véletlenül belebotlottam egy könyvtárba a legközelebbi bevásárló és városrész központban (otthon nincs ilyen, de itt szinte minden nagyobb városrésznek van egy központja, ahol a bevásárlóközpont mellett mindenféle hivatal és könyvtár található), és megtapasztaltam, hogy ott egy órát ingyen lehet netezni. Azt nem tudom ugyan, hogy ezt minden nap megtehetném-e, de mindenesetre most is nagyon örültem neki. Ezalatt kinéztem ugyanis olyan címeket, ahol rövid távra adnak bérbe. Megnéztem őket térképen, párat felhívtam, de aztán valahogy egyik sem fogott meg nagyon, mert vagy drága volt, vagy közös szobában kellett volna lennem valakivel, vagy csupa pasival kellett volna lakjak. Úgyhogy nagyon nem volt kedvem az egészhez, és akkor eszembe jutott: mielőtt kijöttem, volt egy hely, ahol 140 euró egy hét mindennel együtt, sőt, ebben a reggeli és a vacsora is benne van, és ez mondjuk nem hátrány, mert megtapasztaltam, hogy kajára egy nap simán el lehet költeni 7-10 eurót. És nem valami extra, éttermi, akár gyorséttermi kajára, hanem hideg ételre. Pl. valamelyik nap vettem egy almát, egy joghurtot, egy muffint, egy fél literes vizet és sajtot és ezért kb. 7 eurót fizettem (=1750 Ft). És ha így veszem, már rögtön annyiba kerül a szoba, amennyit hosszú távra is kerestem. Összességében meg jobban járok, mert nem 400-at fogok fizetni a végleges szobámra havonta, hanem csak 280-at. Szóval ez úgy néz ki rendezve van.

From Dublin, 6. nap

Még egy pár szó az átmeneti helyemről: már vidéken van (kb. olyan nem is tudom, mint Pusztazámor Pesthez képest), vonattal 35 perc kb. a dublini városközpont. És egészen véletlenül a tengerparton van, illetve maga a szállás nem, csak a falu, kisváros, nevezzük, ahogy akarjuk. Marha nehéz neve van, mint mindennek, Ballbriggen. Pont olyan, mint Írország a képeken, nagyon tetszik. Egy ír család üzemelteti ilyen panzió-szerűséget, nagyon kedvesek és nagyon ír angolt beszélnek, de szimpatikusak. Van egy kutyájuk, Goldy, irtó kedves, és egy fekete macskájuk Tutu. 3 gyerekük van, én egyelőre a legkisebb fiúval találkoztam, 13 éves, és mikor lehozta a háziját az anyukájának, döbbenten vettem tudomásul, hogy könyvelni tanul. (Az alapokat persze, hova írja a kiadásokat, bevételek, mennyi az egyenleg, ilyesmi.)
- Hogyhogy könyvelést tanulsz? – kérdem tőle, miközben az államat kerestem a földön.
- Mert tesitanár akarok lenni, és ahhoz legalább 475 pontomnak kell legyen, ezért minden pontra szükségem van.
Nem mélyedtünk bele az összefüggésbe a tesi tanár, könyvelés és 475 pont között, mert a szülei valamit kérdeztek Magyarországról, de mindenesetre lenyűgözött a 13 éves fiú céltudatossága és eltökéltsége. Belegondolok, hogy Tomi 12 éves és messze nem tart itt. De nem akarok általánosítani, nehogy most azt gondoljátok, hogy minden ír ilyen, egyrészt elnézve a buszok utasait egyáltalán nem hiszem, másrészt viszont nem beszéltem velük, szóval ki tudja.
Egyébként meg végre beszéltem Csillával, aki ha jól emlékszem szeptemberben jött ki Írországba. Éppen azt ecseteltem, hogy hogy állok a lakás szituval, miközben azon gondolkoztam, hogy a tök csönd a „vonal” másik végén vajon mit jelent, amikor hirtelen megkérdeztem, hogy ő hol is lakik pontosan.
- Én nem Dublinban lakom, hanem attól nem messze, vonattal egy fél óra. („Gyanús” – gondoltam magamban, Ballbriggen is pont ennyi.) A tengerparton van, nagyon szép – folytatta.
- És hogy hívják a helyet? – kérdeztem kissé izgatottan, annyi minden egybevágott.
- Ballbriggen.
- Nem mondod! – kiáltottam fel. – Én is pont oda megyek lakni decemberig! Illetve hát attól nem messze.
A világ kicsi, magyarok pedig mindenhol vannak, ezt tanultam meg. Ma is láttam egy lakáshirdetést, ahol egy Attila nevezetű fiú hirdetett, angolul persze, de a név mondjuk tipikusan nem ír.  Írtam is neki sms-t, és valóban magyar, de a szobát nem adják rövid távra sehogy sem. Csillával viszont fogunk találkozni, bár Ballbriggennek pont a másik felén lakik, de sebaj, megoldjuk.
Állás terén nem állok ilyen jól, bár ugye még csak 4 munkanap telt el, mióta itt vagyok, jobban érezném magam, ha legalább interjúkra behívtak volna. Viszont itt minden az interneten van, sajnos nincs olyan újság, mint otthon mondjuk az Expressz, ahol lehetne munkát nézni, és hát eddig nem volt alkalmam olyan hosszú ideig netezni, hogy megtaláljam azokat a munkákat is, ahol azonnal tudnék kezdeni. A közvetítőkön keresztül szellemi munkát keresek, ami időbe telik, de szükséges ahhoz, hogy hosszú távon pedig újra a szakmámban helyezkedjek el, viszont most olyat szeretnék nézni, ahol akár részidőben is, de azonnal kezdhetek, mert sokkal jobban érezném magam, ha nem csak költeném a pénzt. A szállásom közelében egyébként vannak üzletek, bevásárlóközpontok, körbenézek ott is, mert most a karácsonyi láz miatt keresnek alkalmi eladókat is, és ők sem keresnek rosszul. Ha jól emlékszem 8.75 a minimálbér egy órára (kb. 2200 Ft), az sem rossz. Ha csak félidős munkát találok is, már többet keresnék egy héten, mint a szállásom+kajám. Szóval reménykedjünk a karácsony üzleti szellemében!
 

Képekben itt.

Sajnos bizony túl korán ittam a medve bőrére, mert vasárnap este megkaptam az sms-t, hogy mégsem enyém a szoba… Eléggé elszomorodtam, de mit lehet tenni, folytatnom kellett a kutakodást, úgyhogy kikerestem néhány címet (két oldalt találtam érdemesnek használni, az egyik a gumtree, ami még nem annyira felkapott, ezért olyan címeket is ki lehet fogni, amikre más nem jelentkezik, a másik meg a legnépszerűbb daft). Majd próbáltam a Burger Kingből ebéd közben telefonálni (mióta itt vagyok, ez az első meleg kajám, ha egy melegszendvicset nem számolunk annak), de olyan eszméletlen hangosan szólt bent a zene, hogy feladtam.
Még itthon az iwiw-en kerültem kapcs-ba egy magyar sráccal, akiknél szobát lehet kivenni, kiderült, nagyon közel vannak ahhoz, ahol most lakom, holnap meglátjuk, hogy valójában mennyire. Aztán áttettem székhelyem a Stephen’s Gardenbe, ami egy Városliget-szerű parkocska, csak kisebb és szebb.  De egyébként ugyanolyan.  Annyiban hasonlít, hogy van benne tó, meg fák és padok. Nem, találtam egy jobbat, ami jobban hasonlít! A Feneketlen-tó körüli rész már inkább olyan, de ez még annál is szebb. De tényleg.  A szél mondjuk ma is oltárira fújt, de azért jólesett a levegőn lenni, és le is beszéltem egy jó pár címet, kettőt meg is tudtam nézni még ma.

From Dublin, 5. nap

Az első az elég vicces volt, több szempontból is. Először egy viszonylag kellemes környék egyetlen egyáltalán nem bizalomgerjesztő blokkjában van, aminek megfelelően a belseje sem nyerte el különösebben a tetszésem. A szoba ugyan tágas, de az ágyba tuti nem mernék befeküdni, olyannyira használt és piszkos állapotban van, a fürdőszoba meg szintén egy külön történet. Másodszor csupa pasi lakja (nem csoda, hogy lepusztult), és ebből a csupa pasiból az egyik feltett egy szlovák zenei fesztiválról szóló plakátot a falra, amin egy magyar együttes is játszott. (Valami Őrült Répa vagy mit tudom én már mi volt, életemben nem hallottam róluk.) De a magyar névnek nagyon megörültem. Erre kiderült, hogy igen, az egyik emberke szlovák, ami még hagyján, de egy másik viszont magyar. Elképesztő, hogy Dublinban is mindenhol magyarokba botlom.  Ennek ellenére nem fogom kivenni a szobát.
A másik helyet már csak fél 11-kor tudtam megnézni (még egy érdekesség: az írek is használják azt, hogy „fél 11” szó szerint half eleven [term. a többi időpontra is szabadon alkalmazható, ez csak egy példa, a gyengébbek és a kötözködőbbek kedvéért ], viszont ez náluk 11:30-at jelent – még jó, hogy mikor hallottam, rákérdeztem), és elég szimpatikus volt, nem nagy szoba, de egyszemélyes ágy van benne, és az elrendezése is jó, viszont egy nagy baj van vele: csak jövő héten költözhető…
Úgyhogy várok, mit találok holnap. Nem sieti el a sors most a segítséget… Bár én is mindent az utolsó pillanatban szoktam csinálni, szóval csak ne panaszkodjak, nem igaz?
A mai nap ráébredése: én egy internet café-ban akarok dolgozni. Egyszerű munka, állandó internet, sokféle ember, mi kell még? 

Képekben itt.

Tulajdonképpen azért jó lakásokat nézni egy idegen városban, mert az ember jól megtanul elboldogulni a városban, jobban megismeri és jó néhány különböző helyet is megnézhet belülről. Ez mindig érdekes. Én most már pl. tudom, hogy Ongar (ahol most lakom) mellett van Clonsilla, aminek vasútállomása is van, és amivel lényegesen gyorsabban bent lehet lenni a városban. Attól nem messze pedig ott van Hartstown, amiben igazából semmi érdekes sincs, azon kívül, hogy azt érdekesnek találtam, hogy egy házaspár megvesz egy ötszobás házat, aztán abból hármat kiad bérbe… Aztán délre találjuk Templeogue-t, ahol tulajdonképpen nem voltam, de tetszik a neve, valamint az igen nehezen kiejthető Rathfarhamot, ahol egy nagyon aranyos kutyussal is találkoztam. Itt a gazdája egy elég kicsi szobát ad ki, bár előnye volt, hogy összesen hárman laknánk a házban. Persze hozzá kell tennem, hogy jól megszívatott odafele is meg visszafele is a figyelmetlensége miatt, mert rossz buszszámot mondott először és teljesen máshol lyukadtam ki, mint kellett volna, úgyhogy gyalogoltam egy „keveset”, míg odaértem… Visszafele meg egy nem hivatalos úton kellett kimennem, ami lényegében annyit jelentett, hogy át kellett másznom egy korláton, ami egy patakocska mellett volt… Nem örültem neki túlságosan.
Tulajdonképpen nem néztem meg sok helyet, mert Clonsillában voltam másodszor, ahol egy nagyon csöndes kis házban, egy eléggé nagy szobát adnak 400-ért, és ez tetszett nagyon. Ami külön vicces, hogy a lányka, akit felhívtam a szobával kapcsolatban, szlovák és magyarul is beszél. De ez persze már a beszélgetés végén derült ki, amikor angolul végicsevegtünk pár percet… De nagyon szépen beszél angolul, nem is hallottam róla, hogy külföldi. Igaz, már 3 éve itt van, szóval volt lehetősége a kiejtést is megtanulni. Összesen 4 szlovák, 1 cseh és 1 litván lakik a házban, és persze én, mert már telefonon megegyeztünk. Ez is egy ilyen cul de sac-ban van, és nagyon megjártam, mert a térkép alapján szépen odamentem az utca végébe, de ott aztán szembetalálkoztam a kerítéssel, ami körbeveszi ezt a (jelen esetben elég nagy) területet, és sajnos csak jó messzire tudtam bejutni. Természetesen az eső is úgy gondolta, hogy most aztán megmutatja, milyen is Írország, és hát teljesen mint otthon. Itt valahogy nagyon apró cseppekben esett, és hiába húztam fel a kapucnim (mert persze az esernyő a hideg, de mégis száraz szobám száraz bőröndjében tartózkodott…), alá is beesett és csuromvizes lettem. Nagyon-nagyon sokat gyalogoltam, és persze tök feleslegesen, mert kb. 25 méterre voltam eredetileg a háztól, csak ugye kerítésen kívül… Nem zártam a szívembe ezeket a cul de sac-okat… Ráadásul még visszafelé is eltévedtem kicsit, mert Katie aranyosan beszél magyarul és nagyon jól, de a „kapucska”, amit említett (szlovákoknál sok ilyen „cska” végű szó van, ezt már IMPAC-os időszakomban megtanultam), nem arra vitt, amerre kellett volna. Valahol elvesztettük a közös nevezőt valószínűleg. De mindegy, azért úgy 20 perc múlva csak elértem a vasútállomásra, és csak 10 percet kellett várnom a vonatra. Úgyhogy kipróbáltam azt is.

From Dublin, 3. nap

A délutánt a városban töltöttem, ahol egy neten megismert ír lánnyal találkoztam – hát okozott nehéz perceket a kiejtésével őszintén szólva… Majdnem úgy érzem magam az angoltudásommal, mint pár éve Bécsben az aktívabb német tudásommal – ami pedig nem túl jó. Valamelyik nap jöttem hazafelé a buszon, és három HVCS (magyar szleng, helyi vagány csávó ) beszélt mögöttem. Komolyan elgondolkoztam, hogy vajon írül vagy angolul beszélnek-e, olyannyira nem értettem őket! Persze később jutott eszembe, hogy a fényképezőgéppel fel kellett volna venni a beszédüket, mert nagyon kis viccesek voltak. De majd talán legközelebb. De Susan-t azért bírtam érteni, és tényleg jó fej volt, jó volt beszélgetni vele meg tisztázni 1-2 kérdésemet. Pl. az írt valójában csak az állam „nyomatja” úgymond, inkább csak északnyugaton beszélik, de minden iskolásnak kötelező tanulnia. Aztán el is felejti, amint kilép az iskolapadból. Egy érdekesség is kiderült: Írországban a 90-es évekig nem volt válás. Egyszerűen nem lehetett elválni. Még ma is komoly procedúra, és csak 4 éves különélés után lehet kezdeményezni. Ezt pl. nem is tudtam. De nem mondom, hogy nincs igazuk, itt tényleg csak azok házasodnak össze, akik valóban komolyan gondolják. (Nem úgy, mint mi anno. ) Szóval tanulok a kulturális különbségekről is most már…

Képekben itt.

Bármennyire is utálok bőröndből öltözködni, élni, nem nagyon mertem kipakolni, mert otthon együttes erővel sem volt könnyű mindent elhelyezni, hát még így hogy fogom, ha egyedül kell pakoljak! Úgyhogy reggel minden hezitálás nélkül villámgyorsan azt vettem fel, ami először a kezem közé akadt – a hideg minden hiúság ellensége úgy tűnik… Mivel az már este kiderült, hogy a szobámat nem tudom zárni (nem voltam tőle különösebben boldog), magammal kellett vinni a kp-mat és a laptopomat is, de legalább igazán üzletiesnek éreztem magam. Azonban mikor elindultam, kiderült, hogy nemcsak a szoba kulcsa nem működik, de a bejárati ajtóé sem, úgyhogy kénytelen voltam nyitva hagyni…
Mivel este már tök sötét volt amikor úgy n2 körül megérkeztünk (bizony, ez Írország és nem Izland ), nem is tűnt fel, hogy ez egy olyan „lakótelep”, ahol a családi házakat kb. 2-3 alaprajz alapján építette valszeg ugyanaz a cég, és a területet körbe is kerítette kerítéssel. Később megtapasztaltam, hogy ilyenből rengeteg van a külvárosban, cul de sac-nak hívják és őszintén szólva semmi értelmét nem látom, mert a kapuk mindig nyitva vannak, tehát aki nagyon be akar jönni, az be is jön. Gyalog viszont szadizmus az egész, mert itt is, ahol most lakom, kb. a sarkon ott van a buszmegálló, max. 2 perc alatt ki lehetne oda menni. Azonban köztünk van a kerítés. Úgyhogy szépen tovább kell sétálni, és még tovább, és még tovább, és végre elérek a kapuhoz. Ott aztán szerencse, hogy pont állt egy busz a megállóban, mert egyébként eszembe nem jutna ezt a sárga táblát azzal társítani, de így legalább ezt is tudom.

From Dublin, 1. nap

Lesétáltam a végállomásig, ami csak egy megállónyi távolságra van (és ne magyarországra megállókra gondoljatok, hanem olyan lakótelepi járatok megállójánál is rövidebbre), de mint kiderül hiába, mert itt nem lehet korábban felszállni a buszra attól még, hogy végállomásról van szó. A viteldíjat a sofőr előtt lévő kis fémdobozba kell bedobni, ami vagy felismeri, hogy mennyit dobtál be és úgy ad jegyet vagy a sofőr elhiszi, hogy annyit dobtál be, amennyit kér, és ő adja a jegyet – ezt még derítettem ki . A bérleteseknek egy külön leolvasó van az ajtó mellett, amit le kell húzni, amikor felszállnak, sok sofőr igen erősen ellenőrzi őket. Ami meglepett az első reggel, hogy mindenki az alsó szinten ült le, pedig két kisfiú is volt köztük, tőlük elvártam volna, hogy felülre akarjanak ülni. De a megszokás úgy tűnik nagy úr, semmi izgalmat nem jelent ez nekik. Nekem persze igen, úgyhogy én felmentem és természetesen az első ülésre ültem le, úgyhogy panoráma ablakon át figyeltem időnként eléggé ijedten, ahogy a busz ment. Ugyanis olyan keskeny utakon, sávokban ment ez a hatalmas jármű, ahol nekem személyautóval is gond lenne, pedig nem tartom magam rossz sofőrnek. Olyan helyeken kanyarodott be, ahol otthon a minibuszok se mennének, és olyan vadul vezetett, mint otthon a rallysok. Szerintem van valami verseny is a sofőrök között, hogy ki ér be gyorsabban – vagy hogy kinél esik el több ember, nem tudom. Ami azért érdekes különben, mert kapaszkodóból kevesebb van, különösen fent, ahol nem is lehet állva utazni. De az itteniek már ehhez is hozzászoktak, nem messze tőlem egy alvó ember kevesebbet ingott egy-egy nagyobb fékezésnél, mint én ébren…
Nagyon sok külföldi volt egyébként a buszon. Mögöttem ismét oroszok beszéltek (Hengermű flashback), rengeteg feketét láttam és ha már itt tartunk, hazafelé rájöttem, hogy igenis vannak előítéleteim, pedig ezt soha nem gondoltam volna. Ugyanis amikor hazafelé jöttem az út végefelé én voltam fent az egyetlen fehér, rajtam kívül 3 fiatal fekete fiú ült még ott (külön-külön, felteszem, nem ismerték egymást), én mégis meg voltam ijedve, hogy ha most ideülne az egyik mögém és kést szorítana a torkomnak, kénytelen lennék odadni neki mindenemet – az értékes gondolataimmal, képeimmel tele laptopot, és a pénzt is, amit ugye kénytelen voltam magammal vinni zárható szoba híján. Úgyhogy inkább lementem, úgyis figyelnem kellett, hogy hol szállok le. Ami igazán zavar ebben, hogy valszeg ez eszembe sem jutott volna, ha 3 fehér srác van mellettem… Meglepett, hogy így éreztem.
No de reggel ezt még nem tudtam, akkor érdeklődve figyeltem mindenfelé a buszról, ami jó sokat ment, több, mint 1 órát, de legalább kényelmes helyem volt.  Amikor áthaladtunk a folyón (amit itt nem kelet-nyugati részre osztja a várost, mint otthon, hanem észak-délire, de ettől eltekintve ugyanolyan rivalizálás van a két rész között, mint Pest-Buda esetén) már tudtam, hogy ez a belváros, de nem voltam benne biztos, hol szálljak le. Aztán egy helyen majdnem mindenki leszállt, gondoltam, jó birka módjára a tömeggel tartok – leszálltam, és miután a busz elment, a másik oldalra pillantva észrevettem, hogy halálpontosan az IMPAC irodájával szemben állok!  Jót mosolyogtam magamban.

From Dublin, 3. nap

Aztán elindultam körutamra, amiről nem is gondoltam, milyen nehéz lesz. Dublin ugyan nem nagy, és első körben azoknak a munkaközvetítőknek a címét néztem ki, akik a belső kerületben találhatók, azért mégis be kellett járnom valamiféle távolságot, ami nagyobbnak bizonyult, mint gondoltam. A magassarkú csizmácskám elég régen volt rajtam, ennek tudtam be, hogy egy idő után nagyon elkezdett benne fájni a lábam, és igen gyakran le kellett ülnöm pihenni. Szerencsére a belvárosban is sorházak vannak, amiknek az ajtajához lépcső vezet fel – ezek kiváló pihenőhelyeknek bizonyultak. Ilyenkor alibiből elővettem a térképem is (milyen jó is volt, hogy Ineztől kaptam egyet és nem kellett ezután rohangálnom reggel! ), ami azért bizonyult hasznosnak később, mert elég jól memorizáltam a dolgokat.
Az ügynökségeknél egyébként meglepő kedvességgel fogadtak már a recepciósok. Ez óriási különbség Magyarországhoz képest, ahol ezek az emberek akkor is lekezelőek, ha megbeszélt időpontra mentem hozzájuk… Az első két helyen tudtam is beszélni tanácsadókkal, és annyi kiderült, hogy az elvárt fizut jól belőttem magamnak (23 ezer euró évente, ami kb. 475 ezer forint havonta, de azért senki ne ájuljon el ettől, tekintve hogy csak egy szoba bérléséért 100 ezer forintot fizetek, egy hosszú kávé pedig kb. 750 Ft). Viszont állásból nincs most sok, és úgy fogalmaztak, hogy elég lassúak a dolgok mostanság, de úgy gondolták, jó tapasztalatokkal rendelkezem, úgyhogy van miért reménykedni.
Ahogy mentem egyre tovább, a cipő viszont egyre kényelmetlenebb volt. Nagyon-nagyon fájt a lábam, és ezért amikor belebotlottam egy bevásárlóközpontba, úgy gondoltam, megnézem, hátha van megfelelő cipőjük. Volt, sőt, mi több, akciós áron, 16 euróért (=4000 Ft). Itt hallottam egyébként először magyar szót a városban, de itt aztán többet is, olyannyira, hogy a pénztáros, akinél a cipőt kifizettem, szintén magyar volt. Ő nem tűnt annyira feldobottnak, mint én, hogy magyarokkal találkozik, úgyhogy nem beszéltünk sokat, de mindenesetre érdekes volt. Aztán azt is észrevettem, h a bevásárlóközpontban van ingyen wifi, úgyhogy gyorsan becsekkoltam, hogy ki ír, mit ír, de sajnos mire a válaszokig jutottam volna, lemerült a laptopom… Hát így jártam.
Ezután még bementem pár helyre, és otthagytam az önéletrajzom, de már tanácsadókkal nem sikerült hosszasabban beszélni. Úgyhogy el is indultam haza úgy 4-5 körül, miután beszereztem egy ír mobilszámot. Amikor hazafelé sétáltam, akkor már az új cipő is nyomta a lábam, de teljesen máshol. Itthon megnéztem, és rájöttem, hogy most bizony nem arról volt szó, hogy nem bírom a fájdalmat… Képek bizonyítják, hogy mekkora vérhólyag keletkezett az első cipő miatt a talpamon és milyen csúnyán kidörzsölte az új cipő a sarkamat… Kissé megnyugodtam, hogy most nem nyápickodtam…
Itthon senki nem volt a közös helyiségekben, én is bejöttem a jó hideg szobámba, gyorsan be is bújtam a paplan alá, mert ott jó idő van. Aztán később Johnny bekopogott, hogy tudnék-e még segíteni a belga srácnak, mert nem sikerült ma sem megoldaniuk a dolgot. Kicsit gondolkoztam, mert őszintén szólva már épp elszundítottam, de aztán arra jutottam, h hátha jól érzem majd magam ezekkel az emberekkel, úgyhogy belementem. Hát segíteni jó volt, de annyira azért nem éreztem jól magam. Annak a lánynak a testvéréhez mentünk át, aki vezetett, és volt ott egy másik lány is, aki láthatóan beteg volt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy odaüljön velünk egy szobába és valami műanyag pohárba köpdössön. Plusz az emberek elég keveset beszéltek angolul annak ellenére, hogy John is ott volt, és ő sem beszéli a nyelvüket… No sebaj, rajtam nem múlott, de azért örültem, amikor visszabújtam a paplan alá…

Képekben itt.

Az ember kiköltözés előtt általában jól végiggondolja, hogy hova megy, mire lesz szüksége, mit kell addig elintéznie. Az okosabbak még listát is csinálnak ezekről.
De nem én.
A lista ugyan el lett kezdve, de ennyiben is maradtunk egymással. Őszintén szólva az utolsó napomon még mindig nem az járt fejemben, hogy mit pakoljak, hova, mi kell majd, ha itt leszek, hanem egészen más dolgok: mi lesz a kapcsolatokkal, amiket magam mögött hagyok. Ki marad meg és ki nem... Így aztán nem csoda, hogy 4 órán belül nagyjából négyszer pakoltuk ki és be a bőröndöt anyuval Tomi hathatós hátráltatása közepette.  (Bocsi tesó, de tényleg.) Így is nagyon-nagyon sokat nyomott. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy megkérem Janit, hozza el az egyik bőröndöt november elején, amikor látogatóba jön a smaragd sziget fővárosába (persze nem hozzám ), mert olcsóbban megúsznám, de elég hamar elvetettem: 1. nem akartam zavarni ilyen kéréssel, 2. ekkor ötödszörre is neki kellett volna állni pakolni, hogy mi az, amire a következő két hétben lesz szükségem, és mi jöhet később. Nem tettem. Így aztán annyit túlsúly-díjat fizettem az Aer Lingusnak, hogy szerintem az igazgatóság örömében el is ment ebédelni…
Barbi cica majdnem nem köszönt el tőlem, úgy megvolt zavarodva a sok pakolástól – amiben ő is közreműködött korábban: jól megnézte a bőröndöket magának. De aztán előkapartuk őt is a Tomival, és jól megsimogattam még indulás előtt. Az utóbbi napokban annyira jött utánam akárhová is mentem, mintha érezte volna, h most sokáig nem fog látni. És ezt csak azok tartják lehetetlennek, akiknek soha nem volt hőn szeretett kisállata. Talán el is érzékenyültem volna, ha nem érzem magam anyu figyelő tekintetét – szeretek mások előtt keménynek mutatkozni… Így gyorsan letettem kiscicámat, és nekiindultam a nagy útnak.

From Dublin, 0. nap

A lépcsőházban gyorsan bedobtam búcsú képeslapom a postaládába (remélem, a többi eljutott rendeltetési helyére ), persze anyu ezt is észrevette, de aranyos volt, nem szólt semmit. A gurulós bőrönd nagy találmány, igencsak megkönnyítette mindenki dolgát, bár én a vállamon voltam kénytelen vinni a laptop-táskát.  Azért elbírtam. És 2008-ban utoljára kiléptem a házból, és elindultam a korábban már sokszor bejárt úton a Sárkány-center, azaz a reptér-busz megállója felé. (Persze csak régen hívták reptér-busznak, ma már 200-as a neve, de a lényeg a lényeg: elvitt a reptérre. )
Ott aztán check-in, a vagyon kifizetése a légitársaságnak, majd várakozás. Inez is csatlakozott hamar, én pedig kerestem magamban az érzést, hogy most bizony nem nyaralni megyek, hanem költözöm – de nem nagyon találtam. Már az előtte lévő napokban is próbáltam ezt átérezni, de csak az agyamig jutott, nem a szívemig – vagy csak egyszerűen könnyen költözöm. 
Végül eljött az idő, amikor beléptem abba a zónába, ahova anyuék nem jöhettek. Anyu természetesen pityergett kicsit, ő másképp élte meg a történteket, mint én – Tomi viszont kemény férfiként viselkedett. Azért remélem, nem lesz ő is az a fajta, aki fél az érzelmeitől, és mindenféle hülye módon próbálja őket elrejteni. Remélem, ő azon ritka férfiak közé fog tartozni, akik őszintén képesek megélni a boldogságot-szomorúságot egyaránt, mert megértik, hogy az élet mit sem ér enélkül… (Egy kis szurkapiszka a férfiaknak.  )

From Dublin, 0. nap

Aztán jó sokáig voltam ebben a bizonyos zónában, tekintettel arra, hogy 5 perccel indulás előtt (amikor már mindenki a sorban tekergett) érdemesnek tartották bemondani, hogy a gép biza késni fog, mert későn érkezett… Ez a fából vaskarika jellegű magyarázat kissé felpaprikázta a hangulatot, bár inkább csak elindulásra késztette az embereket, mint felindulásra. Vannak dolgok, amik ellen a legnagyobb lázadó sem lázad. Én is sztoikusan helyet foglaltam a kabátomon és Ákost hallgatva küldtem az sms-eket. Közben azon gondolkoztam, h mennyiféle nép és ember vár erre a gépre, akikben nem sok közös dolog van azon az egy dolgon kívül, hogy most mindegyikük Dublinba tart. Előttem egy orosz férfi magyarázott szinte folyamatosan a mellette lévő nőnek, aki kb. 3x jutott szóhoz fél óra alatt, de akkor igen lendületesen gesztikulált legalább. Előttük egy 4 fős magyar csoport, akik a késés közzétételekor szinte azonnal leléptek cigizni. Mögöttem egy talán olasz család kisgyerekkel, akiknek idegesítően kicsi személyes helyre volt igényük, így aztán egyfolytában nekem ütköztek… Volt még egy iskolás magyar csoport, akiknek egy része előttem ült a gépen, egy roma család, akik pedig mögöttem kaptak helyet, de ír, angol szót nem hallottam egészen sokáig.
Egész pontosan a megérkezésig. Röpke 3 óra telt el addig röpdöséssel . Ebből a fel-leszállás 1 óráját azzal töltöttem, hogy a fülemet próbáltam a nyomáshoz szoktatni, ami nem egyszerű feladat, de most jól teljesítettem: nem volt a szokásos robbanáshoz közeli érzéshez hasonló fülfájásom. Úgy látszik figyelem kérdése ez is. Amikor megérkeztünk, gyalog mentünk a géptől az épülethez (nem volt messze), ami alatt örömmel tapasztaltam, hogy bár hidegebb, van otthon, sem nem annyira vészes, sem nem annyira esős, mint gondoltam.
Mivel a szálláson korábbra vártak, gyorsan írtam a már újra merülő telefonomról sms-t, hogy még csak a reptéren vagyok, ami éppenséggel jól sült el: a srác ugyanis épp kijött a reptérre a barátaival, akik valami jegyet-vízumot akartak intézni, nem értettem pontosan, mert ő bizony már ír volt – ezek után már a brit angol is könnyűnek tűnik… Megkaptam a csomagokat, felpakoltam őket egy kocsira, kimentem az érkezéshez, majd próbáltam előhalászni a nagy bőröndöm mélyéről a másik telefonomat, mert tudtam, ha ez most lemerül, az életben nem találjuk meg egymást Kennedy elnök névrokonával. (Ui. John Kennedy-nek hívták a kontaktomat.) De sajnos nem jártam szerencsével. A bőrönd túl nagy, a zsebek pedig túl sokan voltak, úgyhogy csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz gond.
Gyorsan elmentem a meeting pointhoz, mivel logikusnak tűnt, h ott találkozzunk, de sehol senki. Egy sms-t is megeresztettem gyorsan, hogy hol vagyok és miben, biztos, ami biztos, de aztán telefonon egyeztettünk mégis. Nehézséget okozott ugyan, h Mr Kennedy sem ismerte a repteret, így aztán fogalma sem volt, hogy hol a meeting point, valamint azt sem tudtuk, hogy a másik hogyan néz ki, de legalább annyi biztos volt, hogy telefonon beszél… Többszöri eligazítás-kérés után végül letalált a helyre és rövid bizonytalankodás után (hirtelen ugyanis kb. négyen is beszéltek telefonon körülöttünk) egymásra is találtunk. Ha ez most egy romantikus lányregény lenne, rögtön beleszerettem volna. Ha krimi, félelmetes zenei aláfestés mellett elvittek volna valamerre. Ha vígjáték, elmentünk volna egymás mellett jó párszor és végül háttal egymásnak mentünk volna. De ez reality kérem, és nem show, úgyhogy csak szimplán rámosolyogtam ragyás arcára, és próbáltam megérteni tájszólásos beszédét.  Mivel egészen jól ment, meglehetősen büszke is voltam magamra, csak azt nem értettem, miért mondja annyiszor, h kicsi a kocsi. Mert oké, h két bőröndöm és én is sok helyet foglalunk, de gondoltam hárman azért mindenféle fajta kocsiban elférünk…
Az első meglepetés akkor ért, amikor a kocsihoz érve, bepakoltunk, és elindultunk. Ugyanis nem a bal oldalra beült Kennedy fiú vezetett, hanem a jobb oldalon ülő fekete leányzó… Ha most felhördültök, hogy miért ne vezethetne egy fekete lány autót, olvassátok el még egyszer a mondatot. Mondom a JOBB OLDALON!!
Szóval igen, Írország brit tartomány volt valamikor – nem tudom pontosan mikor. De az angol mellett sok más hagyatéka is volt, pl. a bal oldali közlekedés. Úgyhogy nem számít, hogy otthon hagytam-e a jogsimat vagy sem (természetesen igen, az okmányirodából se hoztam még el ), mert hogy én itt egy jó ideig nem fogok vezetni, az tuti… Balra van kis ívben kanyarodás, jobbra nagy ívben, miközben érdekes módon a körforgalom ugyanabba az irányba megy, mint nálunk. Ez már maga horror!
De még mielőtt elindultunk volna, kiderült, hogy az emlegetett barát nem ez a lányka volt, hanem még ketten vannak az épületben – hát ezért kicsi a kocsi!  De elfértünk, bár feltételezem, hogy a hátsó ablakban lévő bőrönd Írországban sem szabályos… 
Hazafelé aztán bizonyítandó John állítását, hogy nem sokszor járnak a reptérre, el is tévedtünk. Annak ellenére, hogy többször is szabálytalan sávváltásokat tett az autó, sikerült a rossz utat választani (mentségükre legyen mondva, hogy arrafelé egy csomó utat építenek most). Az egyik piros lámpánál aztán John letekerte az ablakok és átszólt a szomszédos taxiba:
- Mondja, hogy jutunk el Ongarba?
Taxis kissé döbbenten nézett rá, megvakarta a fejét (szerintem ez egyik országban sem jelent jót), majd válaszolt. Jonh:
- Szóval a 4. lámpánál jobbra, aztán egyenesen.
Taxis a fejét rázta:
- Balra! Balra! – a biztonság kedvéért el is mutogatta. A lámpa zöldre váltott, úgyhogy elindultunk. John:
- A 4. lámpánál lesz egy nagy fa, ott kell jobbra menned. Nem lehet ott lekanyarodni, de azt mondta, egyébként túl nagyot kéne kerülni.
Vezetőnk vissza-visszakérdezett, hogy jól hallotta-e: a nagy fánál jobbra? szabálytalanul? A helyében én sem bíztam volna Johnban a jobb-balos malőr után. Mivel a taxis a következő pirosnál is mellettünk állt, újra rákérdeztünk, hogy jó felé haladunk-e, de addig jó volt minden. Aztán legnagyobb sajnálatunkra elkanyarodott mellőlünk, de előtte egy újabb információhoz jutottunk: híd. Nem tudom, mihez kezdtünk volna ezekkel, ha a vezető lányka hirtelen rá nem jön, hogy tudja, hol vagyunk. Így aztán irányba álltunk és még vagy 20-25 perces kocsikázással hazaértünk – úgyhogy gondoltam, hogy eléggé kint lakhatunk.
A kocsi egyébként meglehetősen nemzetközi volt, ugyanis John ugye ír, én meg magyar, a vezető lányka afrikai, a két másik utas pedig szintén fekete volt, de a srác belga, a lány meg szintén itt él. A két fekete lány egymással a saját nyelvükön beszélt, amit felteszem a srác nem értett, ugyanis vele franciául társalogtak, tekintettel arra, hogy ő nem beszélt angolul sem. Kiderült, hogy valamilyen oknál fogva nincs pénz a kártyájukon vagy kártyájuk nincs, ez nem derült ki teljesen tisztán, készpénzért meg nem tudnak repjegyet venni, ami azért gáz, mert a srácnak mihamarabb dolgozni kell menni. Úgyhogy felajánlottam, hogy a neten fizethetünk az én kártyámmal, ők meg odadják készpénzben: a dolog elintéződik, én pedig kp-hez jutok. Örültek, de mivel nem volt netük, nem éltek a lehetőséggel.
Aztán megérkeztünk, gyorsan felpateroltak a szobámba, ami meglehetősen hideg volt – kiderült, hogy nem jó a fűtés. Hát mit mondjak, nem voltam különösebben boldog ettől az infotól. De kaptam egy rövid időre egy elektromos radiátort, és találtam a szekrényben egy plusz paplant, úgyhogy végülis az éjszaka nem volt gáz, a reggel viszont annál inkább. Viszont legalább extra gyorsan elkészültem reggel… Minden rosszban van valami jó… Hiszen minden elindulás egyben megérkezés is…

From Dublin, 1. nap