Élet Észak-Írországban

Képekben itt.

Az ember kiköltözés előtt általában jól végiggondolja, hogy hova megy, mire lesz szüksége, mit kell addig elintéznie. Az okosabbak még listát is csinálnak ezekről.
De nem én.
A lista ugyan el lett kezdve, de ennyiben is maradtunk egymással. Őszintén szólva az utolsó napomon még mindig nem az járt fejemben, hogy mit pakoljak, hova, mi kell majd, ha itt leszek, hanem egészen más dolgok: mi lesz a kapcsolatokkal, amiket magam mögött hagyok. Ki marad meg és ki nem... Így aztán nem csoda, hogy 4 órán belül nagyjából négyszer pakoltuk ki és be a bőröndöt anyuval Tomi hathatós hátráltatása közepette.  (Bocsi tesó, de tényleg.) Így is nagyon-nagyon sokat nyomott. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy megkérem Janit, hozza el az egyik bőröndöt november elején, amikor látogatóba jön a smaragd sziget fővárosába (persze nem hozzám ), mert olcsóbban megúsznám, de elég hamar elvetettem: 1. nem akartam zavarni ilyen kéréssel, 2. ekkor ötödszörre is neki kellett volna állni pakolni, hogy mi az, amire a következő két hétben lesz szükségem, és mi jöhet később. Nem tettem. Így aztán annyit túlsúly-díjat fizettem az Aer Lingusnak, hogy szerintem az igazgatóság örömében el is ment ebédelni…
Barbi cica majdnem nem köszönt el tőlem, úgy megvolt zavarodva a sok pakolástól – amiben ő is közreműködött korábban: jól megnézte a bőröndöket magának. De aztán előkapartuk őt is a Tomival, és jól megsimogattam még indulás előtt. Az utóbbi napokban annyira jött utánam akárhová is mentem, mintha érezte volna, h most sokáig nem fog látni. És ezt csak azok tartják lehetetlennek, akiknek soha nem volt hőn szeretett kisállata. Talán el is érzékenyültem volna, ha nem érzem magam anyu figyelő tekintetét – szeretek mások előtt keménynek mutatkozni… Így gyorsan letettem kiscicámat, és nekiindultam a nagy útnak.

From Dublin, 0. nap

A lépcsőházban gyorsan bedobtam búcsú képeslapom a postaládába (remélem, a többi eljutott rendeltetési helyére ), persze anyu ezt is észrevette, de aranyos volt, nem szólt semmit. A gurulós bőrönd nagy találmány, igencsak megkönnyítette mindenki dolgát, bár én a vállamon voltam kénytelen vinni a laptop-táskát.  Azért elbírtam. És 2008-ban utoljára kiléptem a házból, és elindultam a korábban már sokszor bejárt úton a Sárkány-center, azaz a reptér-busz megállója felé. (Persze csak régen hívták reptér-busznak, ma már 200-as a neve, de a lényeg a lényeg: elvitt a reptérre. )
Ott aztán check-in, a vagyon kifizetése a légitársaságnak, majd várakozás. Inez is csatlakozott hamar, én pedig kerestem magamban az érzést, hogy most bizony nem nyaralni megyek, hanem költözöm – de nem nagyon találtam. Már az előtte lévő napokban is próbáltam ezt átérezni, de csak az agyamig jutott, nem a szívemig – vagy csak egyszerűen könnyen költözöm. 
Végül eljött az idő, amikor beléptem abba a zónába, ahova anyuék nem jöhettek. Anyu természetesen pityergett kicsit, ő másképp élte meg a történteket, mint én – Tomi viszont kemény férfiként viselkedett. Azért remélem, nem lesz ő is az a fajta, aki fél az érzelmeitől, és mindenféle hülye módon próbálja őket elrejteni. Remélem, ő azon ritka férfiak közé fog tartozni, akik őszintén képesek megélni a boldogságot-szomorúságot egyaránt, mert megértik, hogy az élet mit sem ér enélkül… (Egy kis szurkapiszka a férfiaknak.  )

From Dublin, 0. nap

Aztán jó sokáig voltam ebben a bizonyos zónában, tekintettel arra, hogy 5 perccel indulás előtt (amikor már mindenki a sorban tekergett) érdemesnek tartották bemondani, hogy a gép biza késni fog, mert későn érkezett… Ez a fából vaskarika jellegű magyarázat kissé felpaprikázta a hangulatot, bár inkább csak elindulásra késztette az embereket, mint felindulásra. Vannak dolgok, amik ellen a legnagyobb lázadó sem lázad. Én is sztoikusan helyet foglaltam a kabátomon és Ákost hallgatva küldtem az sms-eket. Közben azon gondolkoztam, h mennyiféle nép és ember vár erre a gépre, akikben nem sok közös dolog van azon az egy dolgon kívül, hogy most mindegyikük Dublinba tart. Előttem egy orosz férfi magyarázott szinte folyamatosan a mellette lévő nőnek, aki kb. 3x jutott szóhoz fél óra alatt, de akkor igen lendületesen gesztikulált legalább. Előttük egy 4 fős magyar csoport, akik a késés közzétételekor szinte azonnal leléptek cigizni. Mögöttem egy talán olasz család kisgyerekkel, akiknek idegesítően kicsi személyes helyre volt igényük, így aztán egyfolytában nekem ütköztek… Volt még egy iskolás magyar csoport, akiknek egy része előttem ült a gépen, egy roma család, akik pedig mögöttem kaptak helyet, de ír, angol szót nem hallottam egészen sokáig.
Egész pontosan a megérkezésig. Röpke 3 óra telt el addig röpdöséssel . Ebből a fel-leszállás 1 óráját azzal töltöttem, hogy a fülemet próbáltam a nyomáshoz szoktatni, ami nem egyszerű feladat, de most jól teljesítettem: nem volt a szokásos robbanáshoz közeli érzéshez hasonló fülfájásom. Úgy látszik figyelem kérdése ez is. Amikor megérkeztünk, gyalog mentünk a géptől az épülethez (nem volt messze), ami alatt örömmel tapasztaltam, hogy bár hidegebb, van otthon, sem nem annyira vészes, sem nem annyira esős, mint gondoltam.
Mivel a szálláson korábbra vártak, gyorsan írtam a már újra merülő telefonomról sms-t, hogy még csak a reptéren vagyok, ami éppenséggel jól sült el: a srác ugyanis épp kijött a reptérre a barátaival, akik valami jegyet-vízumot akartak intézni, nem értettem pontosan, mert ő bizony már ír volt – ezek után már a brit angol is könnyűnek tűnik… Megkaptam a csomagokat, felpakoltam őket egy kocsira, kimentem az érkezéshez, majd próbáltam előhalászni a nagy bőröndöm mélyéről a másik telefonomat, mert tudtam, ha ez most lemerül, az életben nem találjuk meg egymást Kennedy elnök névrokonával. (Ui. John Kennedy-nek hívták a kontaktomat.) De sajnos nem jártam szerencsével. A bőrönd túl nagy, a zsebek pedig túl sokan voltak, úgyhogy csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz gond.
Gyorsan elmentem a meeting pointhoz, mivel logikusnak tűnt, h ott találkozzunk, de sehol senki. Egy sms-t is megeresztettem gyorsan, hogy hol vagyok és miben, biztos, ami biztos, de aztán telefonon egyeztettünk mégis. Nehézséget okozott ugyan, h Mr Kennedy sem ismerte a repteret, így aztán fogalma sem volt, hogy hol a meeting point, valamint azt sem tudtuk, hogy a másik hogyan néz ki, de legalább annyi biztos volt, hogy telefonon beszél… Többszöri eligazítás-kérés után végül letalált a helyre és rövid bizonytalankodás után (hirtelen ugyanis kb. négyen is beszéltek telefonon körülöttünk) egymásra is találtunk. Ha ez most egy romantikus lányregény lenne, rögtön beleszerettem volna. Ha krimi, félelmetes zenei aláfestés mellett elvittek volna valamerre. Ha vígjáték, elmentünk volna egymás mellett jó párszor és végül háttal egymásnak mentünk volna. De ez reality kérem, és nem show, úgyhogy csak szimplán rámosolyogtam ragyás arcára, és próbáltam megérteni tájszólásos beszédét.  Mivel egészen jól ment, meglehetősen büszke is voltam magamra, csak azt nem értettem, miért mondja annyiszor, h kicsi a kocsi. Mert oké, h két bőröndöm és én is sok helyet foglalunk, de gondoltam hárman azért mindenféle fajta kocsiban elférünk…
Az első meglepetés akkor ért, amikor a kocsihoz érve, bepakoltunk, és elindultunk. Ugyanis nem a bal oldalra beült Kennedy fiú vezetett, hanem a jobb oldalon ülő fekete leányzó… Ha most felhördültök, hogy miért ne vezethetne egy fekete lány autót, olvassátok el még egyszer a mondatot. Mondom a JOBB OLDALON!!
Szóval igen, Írország brit tartomány volt valamikor – nem tudom pontosan mikor. De az angol mellett sok más hagyatéka is volt, pl. a bal oldali közlekedés. Úgyhogy nem számít, hogy otthon hagytam-e a jogsimat vagy sem (természetesen igen, az okmányirodából se hoztam még el ), mert hogy én itt egy jó ideig nem fogok vezetni, az tuti… Balra van kis ívben kanyarodás, jobbra nagy ívben, miközben érdekes módon a körforgalom ugyanabba az irányba megy, mint nálunk. Ez már maga horror!
De még mielőtt elindultunk volna, kiderült, hogy az emlegetett barát nem ez a lányka volt, hanem még ketten vannak az épületben – hát ezért kicsi a kocsi!  De elfértünk, bár feltételezem, hogy a hátsó ablakban lévő bőrönd Írországban sem szabályos… 
Hazafelé aztán bizonyítandó John állítását, hogy nem sokszor járnak a reptérre, el is tévedtünk. Annak ellenére, hogy többször is szabálytalan sávváltásokat tett az autó, sikerült a rossz utat választani (mentségükre legyen mondva, hogy arrafelé egy csomó utat építenek most). Az egyik piros lámpánál aztán John letekerte az ablakok és átszólt a szomszédos taxiba:
- Mondja, hogy jutunk el Ongarba?
Taxis kissé döbbenten nézett rá, megvakarta a fejét (szerintem ez egyik országban sem jelent jót), majd válaszolt. Jonh:
- Szóval a 4. lámpánál jobbra, aztán egyenesen.
Taxis a fejét rázta:
- Balra! Balra! – a biztonság kedvéért el is mutogatta. A lámpa zöldre váltott, úgyhogy elindultunk. John:
- A 4. lámpánál lesz egy nagy fa, ott kell jobbra menned. Nem lehet ott lekanyarodni, de azt mondta, egyébként túl nagyot kéne kerülni.
Vezetőnk vissza-visszakérdezett, hogy jól hallotta-e: a nagy fánál jobbra? szabálytalanul? A helyében én sem bíztam volna Johnban a jobb-balos malőr után. Mivel a taxis a következő pirosnál is mellettünk állt, újra rákérdeztünk, hogy jó felé haladunk-e, de addig jó volt minden. Aztán legnagyobb sajnálatunkra elkanyarodott mellőlünk, de előtte egy újabb információhoz jutottunk: híd. Nem tudom, mihez kezdtünk volna ezekkel, ha a vezető lányka hirtelen rá nem jön, hogy tudja, hol vagyunk. Így aztán irányba álltunk és még vagy 20-25 perces kocsikázással hazaértünk – úgyhogy gondoltam, hogy eléggé kint lakhatunk.
A kocsi egyébként meglehetősen nemzetközi volt, ugyanis John ugye ír, én meg magyar, a vezető lányka afrikai, a két másik utas pedig szintén fekete volt, de a srác belga, a lány meg szintén itt él. A két fekete lány egymással a saját nyelvükön beszélt, amit felteszem a srác nem értett, ugyanis vele franciául társalogtak, tekintettel arra, hogy ő nem beszélt angolul sem. Kiderült, hogy valamilyen oknál fogva nincs pénz a kártyájukon vagy kártyájuk nincs, ez nem derült ki teljesen tisztán, készpénzért meg nem tudnak repjegyet venni, ami azért gáz, mert a srácnak mihamarabb dolgozni kell menni. Úgyhogy felajánlottam, hogy a neten fizethetünk az én kártyámmal, ők meg odadják készpénzben: a dolog elintéződik, én pedig kp-hez jutok. Örültek, de mivel nem volt netük, nem éltek a lehetőséggel.
Aztán megérkeztünk, gyorsan felpateroltak a szobámba, ami meglehetősen hideg volt – kiderült, hogy nem jó a fűtés. Hát mit mondjak, nem voltam különösebben boldog ettől az infotól. De kaptam egy rövid időre egy elektromos radiátort, és találtam a szekrényben egy plusz paplant, úgyhogy végülis az éjszaka nem volt gáz, a reggel viszont annál inkább. Viszont legalább extra gyorsan elkészültem reggel… Minden rosszban van valami jó… Hiszen minden elindulás egyben megérkezés is…

From Dublin, 1. nap