Az, hogy miért szeretek ennyire itt lenni, az annak a fontos tanulságnak köszönhető, amit az itteniektől tanultam: bármi is történik, fogadhatod egy mosollyal.
Ez egy olyan lecke, amit nagyon is meg kell tanulnom, az az igazság. És még most is lenyűgöz, hogy hogyan reagálnak az emberek olyan eseményekre, amik otthon mindenkit kiborítanának, magamat is beleértve.
Nem olyan régen ellátogattak Belfastba az un. "nagy hajók". (Nagy vitorláshajók.) Rengeteg ember, nagyon sok gyerekes család akarta őket megnézni, és nagyon sokan el is mentek. Olyannyira sokan, hogy az általában félig üres vonat most gyakorlatilag betelt az első belfasti megállónál. Mintha metrón lettünk volna, olyan érzésem volt. A metróval ellentétben azonban az emberek itt konkrétan beszélgettek egymással. Sztorizgattak, nevetgéltek, viccelődtek, mintha valami bulin lettünk volna. Még akkor sem hagyták abba, amikor a következő nagyobb belfasti megállónál gyakorlatilag ugyanannyi ember próbált meg felszállni a vonatra, mint amennyien már voltak ott... Összenyomódtunk meg minden, és én ekkor belegondoltam, hogy basszus most 1 órát így fogok utazni? A többiek is panaszkodtak. De engedték, hogy ez rányomja a bélyegét a hangulatukra? Dehogy! Tök idegenek ismerkedtek meg egymással, találtak közös pontokra egymás életében ("Én is abba a suliba jártam, tudtam, hogy valahonnan ismerős vagy!") és úgy általában véve semmi feszültség nem volt.
Mivel ahogy mondtam elég sok gyerek is volt a vonaton, a vasúttársaság úgy döntött, indít egy másik vonatot is. Ez annyira viccesen volt megszervezve, hogy tisztára otthon éreztem magam.
Első verzió: bemondták, hogy 10 perc múlva indul a mentesítő vonat, aki akar szálljon le és szálljon át. Mivel már jóval este 10 óra után voltunk, nem sok ember élt ezzel a lehetőséggel, mert ahogy mondták, ki tudja, hogy az a 10 perc valójában mennyi lesz.
Második verzió: ezután jöttek a kalauzok, hogy azok, akik nem a "fő" megállókon akarnak leszállni, azok menjenek át a másik vonatra, mert ez (ez eredeti) gyorsvonatként fog közlekedni. Úgyhogy jó páran így fogták magukat, és átszálltak a közben megérkező másik vonatra.
Harmadik verzió: suttogó pletyka indult a vonaton, hogy az egyik kalauz azt mondta az ajtóban, hogy nem is ez lesz az expressz, hanem a másik. És valóban, hirtelen gyakorlatilag mindenki leszállt mindkét vonatról és átszállt a másikra. Vicces volt.
Asszem senki nem lepődne meg, ha ezek után mindenki fel lett volna háborodva. De a helyzet az, hogy nem voltak. Nevetve fogták a kis cuccaikat, gyerekeiket, és szépen átballagtak a másik vonatra. Egyedül a Szigeten láttam ilyet korábban: mosolyogva fogadták a katasztrofális szervezési hibákat.
És nem így kellene kinéznie? Változott volna bármi is, ha az utasok feszültek, idegesek és felháborodottak? Egyedül a saját hangulatunk változott volna. Rosszabbra. De nem ez történt.
A tanulság: Nem változtathatsz másokon, de változtathatsz a hangulatodon. A te döntésed, hogy a problémákat mosollyal vagy méreggel fogadod-e. Az emberek itt nem engedik, hogy bármi elrontsa a kedvüket, és ez nagyon tetszik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.